A MAGYARSÁG EREDETE
III. FEJEZET
III. FEJEZET
III. Régészeti korok műveltségei - régészeti és genetikai ÖSSZEFOGLALÁS
- II. Embertan, vércsoport, genetika
- III. Régészeti korok műveltségei - bevezető
- III.1. Régészet - Őskőkor
- III.2. Régészet - Átmeneti kőkor
- III.3. Régészet - Újkőkor
- III.4. Régészet - Rézkor
- III.5. Régészet - Bronzkor
- III.6. Régészet - Vaskor
- III.7. Régészet - Az Árpád-korig
A Kárpát-medence és környéke régészeti korszakainak, műveltségeinek, valamint embertani és genetikai jellemzőinek nagyvonalú áttekintésével összefoglalásként a következő
megállapításokat tehetjük: (a következő szövegek részletei a régészeti és genetikai alfejezetekben
megtalálhatók részletesen, források megjelölésével, itt már nem jelöljük
a forrásokat)
Az előző fejezetekből (lásd fenti linkek) sok érdekesség kiderült. Kiderült pl., hogy a magyarság - európai szomszédaihoz hasonlóan - embertani jellegét tekintve elég kevert népesség, főbb antropológiai típusaink a turanid, a pamiri, a kelet dinári, kelet-balti és a sehol máshol nem található ("se nem szőke - se nem barna") "alföldi" típusokból kerülnek ki. A sokszínűség ellenére a jelenkori magyarságot többségében a rövid és közepesen rövid fejű, széles arcú ember
típus jellemzi, tehát a cromanoid B típus, mely vélhetően a kaukázusi és az őshonos európai ("neandervölgyi") ősember keveredésével jött létre az utolsó jégkorszakban. A testalkatot tekintve a magyarokra a közepesen magas alkat, inkább nehéz, mint vékony
csontozat a jellemző. Ezzel szemben a környező ún. indoeurópai embereket a vékony
csontozat, hosszú fej és keskeny arc uralja. Mongoloid, vagy az un. "finnugor őshazaelmélet" helyén lakó uráli típusok aránya a magyarságban 1% alatti.
Kiderült az is, hogy a honfoglaláskori csontokból nyert genetikai és embertani információk szerint a X. századi népesség két különböző, eltérő csoportra bontható. A szinte teljesen europid vonásokkal rendelkező nagyobb tömegű népesség leletei a köznépi temetőkben találhatók, míg a vezető réteg temetőiben más koponyaalkatú, jelentős mongolid népesség leleteit találták. A 10-11- századi népesség antropológiai szórásgörbéjéből az következik, hogy itt a Kárpát-medencében volt egy nagy europid alapnépesség, és egy jóval kisebb keleti törökös (szabír) magyarság jött ide. Ezekből az következik, hogy a magyarság itt alakult ki hosszú időn át, és a 895-ös honfoglalás ennek csak egy epizódja volt.
A magyarság vércsoportelemzésének eredményeinek összegzéséből pedig az derült ki, hogy a magyar nyelvű etnikumban a környezetéhez képest kicsi a 0-vércsoport százalékos mennyisége, amit ellentételez az AB vércsoport szokatlan nagy százalékos részesedése. Ugyancsak nagy az AB vércsoport aránya a 0-hoz képest a honfoglalás előtti Kárpát-medencei leletekben, amiből arra következtethetünk, hogy az AB mutáció elsődleges az örmény-asszír eredetű A-val és a mongol eredetű B-vel szemben (azaz nem azok keveredéséből származik), ugyanakkor a mutáció föltehetően a Kárpát-medencében jött létre. Ez egy nagyon fontos szerológiai adat, ami a magyarság Kárpát-medencei eredetének eléggé határozott jele. A vércsoport vizsgálatok a magyarságot többnyire megint csak a Kárpát-medencéhez kötik, nem pedig Ázsia északi vagy nyugati pereméhez.
Ugyanezt erősítik meg az úttörő genetikai vizsgálatok eredményei is a 2000-es évekből. Egy nagyszabású nemzetközi genetikai kutatás eredményét publikálták 2000-ben (Semino, Science), az emberek őskori eredetére vonatkozó Y-kromoszóma (tehát férfi-sejtörökítés) vizsgálatról, melyből a magyarok eredetére nézve fontos következtetéseket lehetett levonni:
- A magyar férfiak 60 %-a az EU-19-es - őskőkorszakbeli - ősapa leszármazottja
- A magyar férfiak további 13,3 %-a az EU-18,
- 11 %-a az EU-7,
- és 8,9 %-a az EU-4 ősapa utóda.
Azaz a jelenlegi magyar férfiak 93,3 %-a négy ősapától ered, és 73,3 %-a már az őskőkorszakban a Kárpát-medencében élt férfiak utódja.
Tehát a Kárpát-medence lakóinak sejti örökítő állománya 73%-ban ős-európai, sőt, 82 %-ban őskőkori. A magyarság a Kárpát-medence és Európa őslakosa. Az európai népek – a jégkorszaki három európai menedéknek megfelelő, három fő mutációsan elkülönült – csoportja egyikének a magyar a fő alkotója, a maga legnagyobb, 60 % M17 (vagy Eu19 vagy R1a) haplotípus arányával.
További fontos megállapítása volt a Semino-féle vizsgálatnak az, hogy az uráli népekre jellemző TAT+M178 (EU13+EU14) jelű gén a magyarokból szinte teljesen hiányzik, ami alapjaiban buktatja meg a finnugor származáselméletet. A honfoglalóknál hét mintából kettő esetben tudták kimutatni ezt a bizonyos Tat markert, ami uráli, vagy ha a jelenleg rendelkezésünkre álló archeogenetikai adatokat veszünk figyelembe, Belső-Ázsiába az ázsiai hunok irányába mutathat.
A tanulmány alapján kijelenthető, hogy genetikailag a magyar nép ősei a napjainktól számított 40-35 ezer évvel ezelőtt Európában elsőnek megjelent europoid őstelepesek között voltak. A magyar nép populációgenetikai szempontból ma Európa egyik legkarakterisztikusabban elhatárolható népessége (amire az Eu19 haplotípus - őskőkori genetikai marker, a magyarokban kiemelkedő százalékarányban kimutatható jelenléte utal. A magyar nép legközelebbi - genetikai szinten igazolható - rokonai a lengyel, az ukrán, továbbá a horvát nép.
Az Eu19 haplotípussal kapcsolatosan megemlítendő, hogy az nem csak Európában fordul elő. Tekintélyes frekvenciákkal találkozhatunk Észak-Indiában, Pakisztánban és Közép-Ázsiában is, ahol egyébként a marker legnagyobb gyakoriságát éri el. Ezek azok a területek, ahol a szkíta, szaka, sumer, hun, szabír, pártus stb. kultúra kisugárzott és történetileg, régészetileg is kimutatható a jelenléte. Megállapítható, hogy az őstörténet kutatás egyiptomi, indiai, sumer, ázsiai elemei az EU19 haplotipus kulturális epizódjai. Ezért a magyar nem származik sem a sumertól, sem az egyiptomitól, sem az ázsiai népektől, hanem inkább az feltételezhető, hogy az EU19 génállományú, valószínűleg Kaukázusi eredetű, de Kárpát-medencei keveredésű őseurópai ősnép kiáradva alkotott az említett helyeken civilizációkat, az adott helyi populációkkal közösen. Ezért van az, hogy a nagyon szembetűnő azonosságok mellett, karakterisztikus különbségeket mutatnak fel ezek az ősi kultúrák. Az azonosságot az EU19 (R1a) őseurópai nép alapkultúrája adja, az egyedi ízt pedig a helyi lakosság kultúrája adja. Ettől különbözik az etruszk, a pelazgtól, a föníciai a sumertól, az indiai szaka az ázsiai huntól, az ír kelta a Kárpát-medencei keltától. Ettől más az egyiptomi, a hurrita, a káld, a méd és a pártus, de az EU19 (R1a) genetikai és kulturális információs tartalma köti őket össze.
Az utolsó jégkorszak végén a Kárpát-medencében összpontosuló, onnan kisugárzó gravetti műveltség tehát a Don környékéről 40.000 éve a Turánialföld felé is terjedt, és ezzel az M17-R1a (Eu19) Észak-Indiáig jutott. Jellemző génjeink a bükki műveltség, a gravetti és a Körös-Tisza-i műveltség emberétől származnak, a Vinča műveltség már csak besegített. Vagyis az újkőkor és az az előtti Kárpát-medencei őslakosság nagyarányú folytonossága máig fennáll, s bár meghatározó, de nem döntő mértékű a sztyeppei sorozatos kimmer, szkíta, dák, szarmata, jazig (jász), hun, avar, árpádi magyar, bolgár türk és onogur utód betelepülők jelenléte.
A Forensic Science International: Genetics 2009 március 3-i genetikai kördiagramja szerint a magyar Y kromoszóma 72,8%-ban európai (ΣR1a+I+R1b=72.8%), és mutatja a közép- és nyugat-ázsiai szarmata és avar (ΣG+J+H=19.3%) komponenst.
A magyarokban fellelhető magas I Hg arány megerősíti ősi európai eredetünket. Ha az ősmagyarok Közép-Ázsiából eredtek volna vagy hunok lettek volna, a magyarokban nem volna jelen ilyen magas arányban az I Hg. Magyarországon az N Y-DNS és a TatC hiánya megdönti a Magyar Tudományos Akadémia által képviselt nyelvészeti eredetelméletet, mivel ha az ősmagyarok Hanti-Manysi területről (Jugra) jöttek volna, az N és a TatC sokkal magasabb arányokat mutatna. A magyar géndiagram nem mutat semmiféle kínai vagy mongol (hun) komponenst. A magyarok elsősorban tehát nem mongolok, hsziungnuk vagy hunok.
Eddig a 2000-es évek úttörő genetikai munkinak eredményei, nézzük a frissebb adatokat.
A legfrissebb (2017-es) genetikai eredmények az Y-DNS (apai ágra) vonatkozóan
A 2000-es évek eredményei, a Semino és a Battaglia vizsgálatok közlései óta sokkal több egyénből van adat, ami árnyalta a képet, pl. az M17-R1a (EU-19) nem a magyarokban leggyakoribb, hanem a lengyelekben, ukránokban, nálunk olyan ~30%-os.
Az Y kromoszómás leszármazási fa is sokkal nagyobb felbontású lett, hisz Seminoéké volt az első úttörő adatsor és ők állították fel az első Y leszármazási fát. Ma már tudjuk, hogy az R1a nagyszámú alágra bomlik, és ezek más-más elterjedettségűek.
Az EU-19 (M17-R1a) egy széles elterjedtségű csoport, egész Eurázsiában, nem itt keletkezett, hanem vélhetően Szibériában (vagy Indiában), önmagában nem informatív. Ma a genetikusok lehetőleg teljes genom szekvenciákkal dolgoznak, de ha Y kromoszómával vagy mtDNS-el akkor is lehetőleg minél több szekvencia megismerésére törekszenek. A helyre-nem-álló szakasz vizsgálata éppen a keveredés adta vegyüléki homályt iktatja ki, azért nagyszerű vizsgálati mód. Az Y kromoszóma pedig messze több adattal bír, mint az mtDNS. Ezen nem lehet változtatni.
Egyszóval a genetikai vizsgálati módszer és adatbázis hatalmasat változott, és az áttörés elkezdődött, a genetika 10 éven belül mindent le fog tenni az asztalra amit a módszer megenged. Ehhez az összes korábbi korokból és kultúrákból kell nagy felbontású vizsgálatot csinálni. A legnagyobb felbontást a teljes genom szekvenálás adja, ami mintánként jelenleg még nagyon drága, azonban ezek a munkák is elkezdődtek. Meg lehet majd mondani pl., hogy az avarkorban hányféle származású népességgel számolhatunk, azok honnan jöttek, kivel vannak leszármazási viszonyban.
A Közép- és Kelet-Európa emberére leginkább az R1a-Z283 alág a jellemző.
Az Eupedia 2017-es adatai alapján a magyarság genetikai összetétele az alábbi:
A
fenti ábra alapján látható, hogy 750 fő (!) mai magyarból vett minta
alapján a férfiágú magyar genetikai fa jelentősebb összetevői (az
Eupedia 2017-es összesített genetikai adatai és leírásai alapján), a jelenkori magyarság
főbb genetikai jelzői továbbra sem finnugor/uráli eredetet tükröznek,
hanem az alábbi gyökerekből eredünk:
- ~45 ezer éves őskőkori "aurignaci" paleolit vadászó-gyűjtögető európaiaktól, ebből az M170-I1 máig fennmaradt ág (8,5%)
- ~30 ezer éves késő kőkori "gravetti" vadászó-gyűjtögető eurázsiaiaktól, M173-M17-R1a, ez a máig fennmaradt legjellemzőbb haplocsoport (30%)
- ~8000-6000 éve az újkőkorban a Közel-Keletről idetelepült földművelőktől:
- M170 I2a, a Kőrös-Starčevo műveltség embere (ma 16%)
- YAP M35 - E1b, mediterrán embertípus (ma 8%)
- J2, anatóliai, kaukázusi eredetű, a Dunántúli Lengyeli műveltség embere (ma 6,5%)
- a bronzkori és vaskori keleti betelepülések emberei (kurgánok, szkíták, kelták) M173-R1b (ma 18,5%) a többség továbbment Nyugat-Európába (ahol ma a legjellemzőbb)
- Ehhez jönnek a későbbi további keleti (sztyeppei és közel-keleti) beáramlások miatti csekély felülrétegződések vagy génrokon betelepülések; szarmaták, jászok, dákok, némi távol-keleti gén (N1c) beáramlás a hunokkal (ez később feloldódik a helyi őslakosságban, ma már csak 0,5%), avarok, griffes-indások, Árpádék honfoglalása: többnyire R1a+R1b jelzők a keleti szomszédból.
Az apai ágú Y-kromoszóma leágazáshoz hasonló következtetéseket lehet levonni az mtDNS (tehát anyaágú leszármazási fa) szekvencia adatbázis felállításával, melynek egyik friss (Szegedi Tudományegyetem, Genetikai Tanszék, 2017) kutatási eredményei az alábbiakban foglalható össze:
A kutatócsoport honfoglalás-kori - jellemzően X. századi - 8 különböző temetőből vett 102 db DNS minta, valamint 272 jelenkori magyartól vett DNS minta alapján, illetve sok korábbi genetikai kutatás adatai alapján állították fel modelljüket elsősorban a honfoglaló magyarság genetikai eredetét illetően összevetve a jelenlegi magyarság genetikai összetételével. A genetikusok honfoglaláskori leletek vizsgálata alapján azt állítják, hogy a jelenkori magyar népesség genetikáját illetően európai, nagy része egy újkőkor-bronzkori ősi európai rétegben keresendő, s a DNS-ünk mindössze 4%-a jelzi az ázsiai eredetet. A honfoglaló magyarokban még 30-40% ázsiai eredetű összetevőt találtak. Abból, hogy ma csupán ~4% ez az arány, az a fontos következtetés adódik, hogy a vizsgált honfoglalók hozzávetőleg 10%-ban járultak hozzá a mai magyarság genetika arculatához, és hogy a magyarság alapvetően nem finnugor eredetű.
A fenti összehasonlító ábra mutatja a mai és az ősi népesség főbb haplocsoportjainak eloszlását:
Kiderült az is, hogy a honfoglaláskori csontokból nyert genetikai és embertani információk szerint a X. századi népesség két különböző, eltérő csoportra bontható. A szinte teljesen europid vonásokkal rendelkező nagyobb tömegű népesség leletei a köznépi temetőkben találhatók, míg a vezető réteg temetőiben más koponyaalkatú, jelentős mongolid népesség leleteit találták. A 10-11- századi népesség antropológiai szórásgörbéjéből az következik, hogy itt a Kárpát-medencében volt egy nagy europid alapnépesség, és egy jóval kisebb keleti törökös (szabír) magyarság jött ide. Ezekből az következik, hogy a magyarság itt alakult ki hosszú időn át, és a 895-ös honfoglalás ennek csak egy epizódja volt.
A magyarság vércsoportelemzésének eredményeinek összegzéséből pedig az derült ki, hogy a magyar nyelvű etnikumban a környezetéhez képest kicsi a 0-vércsoport százalékos mennyisége, amit ellentételez az AB vércsoport szokatlan nagy százalékos részesedése. Ugyancsak nagy az AB vércsoport aránya a 0-hoz képest a honfoglalás előtti Kárpát-medencei leletekben, amiből arra következtethetünk, hogy az AB mutáció elsődleges az örmény-asszír eredetű A-val és a mongol eredetű B-vel szemben (azaz nem azok keveredéséből származik), ugyanakkor a mutáció föltehetően a Kárpát-medencében jött létre. Ez egy nagyon fontos szerológiai adat, ami a magyarság Kárpát-medencei eredetének eléggé határozott jele. A vércsoport vizsgálatok a magyarságot többnyire megint csak a Kárpát-medencéhez kötik, nem pedig Ázsia északi vagy nyugati pereméhez.
Ugyanezt erősítik meg az úttörő genetikai vizsgálatok eredményei is a 2000-es évekből. Egy nagyszabású nemzetközi genetikai kutatás eredményét publikálták 2000-ben (Semino, Science), az emberek őskori eredetére vonatkozó Y-kromoszóma (tehát férfi-sejtörökítés) vizsgálatról, melyből a magyarok eredetére nézve fontos következtetéseket lehetett levonni:
- A magyar férfiak 60 %-a az EU-19-es - őskőkorszakbeli - ősapa leszármazottja
- A magyar férfiak további 13,3 %-a az EU-18,
- 11 %-a az EU-7,
- és 8,9 %-a az EU-4 ősapa utóda.
Azaz a jelenlegi magyar férfiak 93,3 %-a négy ősapától ered, és 73,3 %-a már az őskőkorszakban a Kárpát-medencében élt férfiak utódja.
Tehát a Kárpát-medence lakóinak sejti örökítő állománya 73%-ban ős-európai, sőt, 82 %-ban őskőkori. A magyarság a Kárpát-medence és Európa őslakosa. Az európai népek – a jégkorszaki három európai menedéknek megfelelő, három fő mutációsan elkülönült – csoportja egyikének a magyar a fő alkotója, a maga legnagyobb, 60 % M17 (vagy Eu19 vagy R1a) haplotípus arányával.
További fontos megállapítása volt a Semino-féle vizsgálatnak az, hogy az uráli népekre jellemző TAT+M178 (EU13+EU14) jelű gén a magyarokból szinte teljesen hiányzik, ami alapjaiban buktatja meg a finnugor származáselméletet. A honfoglalóknál hét mintából kettő esetben tudták kimutatni ezt a bizonyos Tat markert, ami uráli, vagy ha a jelenleg rendelkezésünkre álló archeogenetikai adatokat veszünk figyelembe, Belső-Ázsiába az ázsiai hunok irányába mutathat.
A tanulmány alapján kijelenthető, hogy genetikailag a magyar nép ősei a napjainktól számított 40-35 ezer évvel ezelőtt Európában elsőnek megjelent europoid őstelepesek között voltak. A magyar nép populációgenetikai szempontból ma Európa egyik legkarakterisztikusabban elhatárolható népessége (amire az Eu19 haplotípus - őskőkori genetikai marker, a magyarokban kiemelkedő százalékarányban kimutatható jelenléte utal. A magyar nép legközelebbi - genetikai szinten igazolható - rokonai a lengyel, az ukrán, továbbá a horvát nép.
Az Eu19 haplotípussal kapcsolatosan megemlítendő, hogy az nem csak Európában fordul elő. Tekintélyes frekvenciákkal találkozhatunk Észak-Indiában, Pakisztánban és Közép-Ázsiában is, ahol egyébként a marker legnagyobb gyakoriságát éri el. Ezek azok a területek, ahol a szkíta, szaka, sumer, hun, szabír, pártus stb. kultúra kisugárzott és történetileg, régészetileg is kimutatható a jelenléte. Megállapítható, hogy az őstörténet kutatás egyiptomi, indiai, sumer, ázsiai elemei az EU19 haplotipus kulturális epizódjai. Ezért a magyar nem származik sem a sumertól, sem az egyiptomitól, sem az ázsiai népektől, hanem inkább az feltételezhető, hogy az EU19 génállományú, valószínűleg Kaukázusi eredetű, de Kárpát-medencei keveredésű őseurópai ősnép kiáradva alkotott az említett helyeken civilizációkat, az adott helyi populációkkal közösen. Ezért van az, hogy a nagyon szembetűnő azonosságok mellett, karakterisztikus különbségeket mutatnak fel ezek az ősi kultúrák. Az azonosságot az EU19 (R1a) őseurópai nép alapkultúrája adja, az egyedi ízt pedig a helyi lakosság kultúrája adja. Ettől különbözik az etruszk, a pelazgtól, a föníciai a sumertól, az indiai szaka az ázsiai huntól, az ír kelta a Kárpát-medencei keltától. Ettől más az egyiptomi, a hurrita, a káld, a méd és a pártus, de az EU19 (R1a) genetikai és kulturális információs tartalma köti őket össze.
Az utolsó jégkorszak végén a Kárpát-medencében összpontosuló, onnan kisugárzó gravetti műveltség tehát a Don környékéről 40.000 éve a Turánialföld felé is terjedt, és ezzel az M17-R1a (Eu19) Észak-Indiáig jutott. Jellemző génjeink a bükki műveltség, a gravetti és a Körös-Tisza-i műveltség emberétől származnak, a Vinča műveltség már csak besegített. Vagyis az újkőkor és az az előtti Kárpát-medencei őslakosság nagyarányú folytonossága máig fennáll, s bár meghatározó, de nem döntő mértékű a sztyeppei sorozatos kimmer, szkíta, dák, szarmata, jazig (jász), hun, avar, árpádi magyar, bolgár türk és onogur utód betelepülők jelenléte.
Semino csoportjának eredményét követően a 2008-as Battaglia féle
vizsgálatok szintén megerősítették a fentieket, miszerint a magyarokban kiemelkedő, 56,6%-os arányú R1a1*
összetevő van.
A genetikai összetétele alapján a magyarság az uralkodó akadémiai állásponttal ellentétben tehát nem uráli/"ugor" eredetű, hanem őseurópai, az alábbi arányokban, a Semino, 2000 és Battaglia, 2008 genetikai vizsgálatok alapján:
(a 2008-as Battaglia eredmények, kiegészítve a helyszínekkel és régészeti nevekkel)
A genetikai összetétele alapján a magyarság az uralkodó akadémiai állásponttal ellentétben tehát nem uráli/"ugor" eredetű, hanem őseurópai, az alábbi arányokban, a Semino, 2000 és Battaglia, 2008 genetikai vizsgálatok alapján:
- M173 / EU18 / R1b = 13-15%
- M17 / EU19 / R1a = 56-60%
- M35 / EU4 / E1b = 7,5-9%
- M170 / EU7 / I = 11-14%
A magyarokban a távol-keleti gének szinte nincsenek jelen, és nincsen bennünk az M9-ből eredő, a ’finnugorokra’ jellemző TAT (N1c) mutáció sem.
A Forensic Science International: Genetics 2009 március 3-i genetikai kördiagramja szerint a magyar Y kromoszóma 72,8%-ban európai (ΣR1a+I+R1b=72.8%), és mutatja a közép- és nyugat-ázsiai szarmata és avar (ΣG+J+H=19.3%) komponenst.
A magyarokban fellelhető magas I Hg arány megerősíti ősi európai eredetünket. Ha az ősmagyarok Közép-Ázsiából eredtek volna vagy hunok lettek volna, a magyarokban nem volna jelen ilyen magas arányban az I Hg. Magyarországon az N Y-DNS és a TatC hiánya megdönti a Magyar Tudományos Akadémia által képviselt nyelvészeti eredetelméletet, mivel ha az ősmagyarok Hanti-Manysi területről (Jugra) jöttek volna, az N és a TatC sokkal magasabb arányokat mutatna. A magyar géndiagram nem mutat semmiféle kínai vagy mongol (hun) komponenst. A magyarok elsősorban tehát nem mongolok, hsziungnuk vagy hunok.
Eddig a 2000-es évek úttörő genetikai munkinak eredményei, nézzük a frissebb adatokat.
A legfrissebb (2017-es) genetikai eredmények az Y-DNS (apai ágra) vonatkozóan
A 2000-es évek eredményei, a Semino és a Battaglia vizsgálatok közlései óta sokkal több egyénből van adat, ami árnyalta a képet, pl. az M17-R1a (EU-19) nem a magyarokban leggyakoribb, hanem a lengyelekben, ukránokban, nálunk olyan ~30%-os.
Forrás: https://www.eupedia.com/europe/Haplogroup_R1a_Y-DNA.shtml
Az Y kromoszómás leszármazási fa is sokkal nagyobb felbontású lett, hisz Seminoéké volt az első úttörő adatsor és ők állították fel az első Y leszármazási fát. Ma már tudjuk, hogy az R1a nagyszámú alágra bomlik, és ezek más-más elterjedettségűek.
Az EU-19 (M17-R1a) egy széles elterjedtségű csoport, egész Eurázsiában, nem itt keletkezett, hanem vélhetően Szibériában (vagy Indiában), önmagában nem informatív. Ma a genetikusok lehetőleg teljes genom szekvenciákkal dolgoznak, de ha Y kromoszómával vagy mtDNS-el akkor is lehetőleg minél több szekvencia megismerésére törekszenek. A helyre-nem-álló szakasz vizsgálata éppen a keveredés adta vegyüléki homályt iktatja ki, azért nagyszerű vizsgálati mód. Az Y kromoszóma pedig messze több adattal bír, mint az mtDNS. Ezen nem lehet változtatni.
Egyszóval a genetikai vizsgálati módszer és adatbázis hatalmasat változott, és az áttörés elkezdődött, a genetika 10 éven belül mindent le fog tenni az asztalra amit a módszer megenged. Ehhez az összes korábbi korokból és kultúrákból kell nagy felbontású vizsgálatot csinálni. A legnagyobb felbontást a teljes genom szekvenálás adja, ami mintánként jelenleg még nagyon drága, azonban ezek a munkák is elkezdődtek. Meg lehet majd mondani pl., hogy az avarkorban hányféle származású népességgel számolhatunk, azok honnan jöttek, kivel vannak leszármazási viszonyban.
A Közép- és Kelet-Európa emberére leginkább az R1a-Z283 alág a jellemző.
Az Eupedia 2017-es adatai alapján a magyarság genetikai összetétele az alábbi:
- ~45 ezer éves őskőkori "aurignaci" paleolit vadászó-gyűjtögető európaiaktól, ebből az M170-I1 máig fennmaradt ág (8,5%)
- ~30 ezer éves késő kőkori "gravetti" vadászó-gyűjtögető eurázsiaiaktól, M173-M17-R1a, ez a máig fennmaradt legjellemzőbb haplocsoport (30%)
- ~8000-6000 éve az újkőkorban a Közel-Keletről idetelepült földművelőktől:
- M170 I2a, a Kőrös-Starčevo műveltség embere (ma 16%)
- YAP M35 - E1b, mediterrán embertípus (ma 8%)
- J2, anatóliai, kaukázusi eredetű, a Dunántúli Lengyeli műveltség embere (ma 6,5%)
- a bronzkori és vaskori keleti betelepülések emberei (kurgánok, szkíták, kelták) M173-R1b (ma 18,5%) a többség továbbment Nyugat-Európába (ahol ma a legjellemzőbb)
- Ehhez jönnek a későbbi további keleti (sztyeppei és közel-keleti) beáramlások miatti csekély felülrétegződések vagy génrokon betelepülések; szarmaták, jászok, dákok, némi távol-keleti gén (N1c) beáramlás a hunokkal (ez később feloldódik a helyi őslakosságban, ma már csak 0,5%), avarok, griffes-indások, Árpádék honfoglalása: többnyire R1a+R1b jelzők a keleti szomszédból.
Az apai ágú Y-kromoszóma leágazáshoz hasonló következtetéseket lehet levonni az mtDNS (tehát anyaágú leszármazási fa) szekvencia adatbázis felállításával, melynek egyik friss (Szegedi Tudományegyetem, Genetikai Tanszék, 2017) kutatási eredményei az alábbiakban foglalható össze:
A kutatócsoport honfoglalás-kori - jellemzően X. századi - 8 különböző temetőből vett 102 db DNS minta, valamint 272 jelenkori magyartól vett DNS minta alapján, illetve sok korábbi genetikai kutatás adatai alapján állították fel modelljüket elsősorban a honfoglaló magyarság genetikai eredetét illetően összevetve a jelenlegi magyarság genetikai összetételével. A genetikusok honfoglaláskori leletek vizsgálata alapján azt állítják, hogy a jelenkori magyar népesség genetikáját illetően európai, nagy része egy újkőkor-bronzkori ősi európai rétegben keresendő, s a DNS-ünk mindössze 4%-a jelzi az ázsiai eredetet. A honfoglaló magyarokban még 30-40% ázsiai eredetű összetevőt találtak. Abból, hogy ma csupán ~4% ez az arány, az a fontos következtetés adódik, hogy a vizsgált honfoglalók hozzávetőleg 10%-ban járultak hozzá a mai magyarság genetika arculatához, és hogy a magyarság alapvetően nem finnugor eredetű.
az
oszlopok magyarázata balról kezdve: jelenkori magyarság - honfoglalók
jelen tanulmány szerint - honfoglalók korábbi tanulmányok alapján -
európai szkíták - ázsiai szkíták - hsziungnu (ázsiai hunok.
A fenti összehasonlító ábra mutatja a mai és az ősi népesség főbb haplocsoportjainak eloszlását:
- a mai magyarságban (bal szélső oszlop) anyai ágon legnagyobb arányban lévő H haplocsoport (kék) a Kaukázusban kifejlődött modern embertípust jelöli (mely az utolsó jégkorszak vége előtt, 30.000 éve keveredhetett a Kárpát-medencei "neandervölgyiekkel", és népesítette be a "gravetti korban" Eurázsiát),
- az U5 haplocsoport (lila) szintén nagyon ősi, 35-50.000 éves európai cromagnoni ősöktől eredhet, a gravetti kultúrához köthető.
- a T2 haplocsoport (sötétzöld) pedig a Kelet-Mediterráneum és Anatólia vidékéről származhat (vélhetően az újkőkori Kőrös? Vinca? műveltséggel érkezik a Kárpát-medencébe)
- a J csoport (rózsaszín) szintén Közel-keleti, (másképpen: "Délnyugat-Ázsiai") Mezopotámiai eredetű lehet.
A belső ázsiai géneket a zárójeles csoportok jelzik. A jelenkori magyarságban nagyon kicsi az ázsiai összetevő (~4%), mutatva a honfoglalók csekély genetikai hozzájárulását a Kárpát-medencei magyarsághoz. Ennél még a legősibb aurignaci mt-haplocsoportok (M, R, N, U2) összesített aránya is magasabb (~10%!).
A fentiek ellenére - mármint a genetikai vizsgálati módszerek finomodása, és az egyre szélesebb mintavétel ellenére - a mai magyarok többségének ősi európai eredete egyre bizonyosabbnak látszik, mind a férfiágú mind a nőágú leszármazási fák alapján.
Alább látható az Eupedia feltételezett genetikai idővonala, mely bal oldalon mutatja az apai Y-DNS leágazást, jobb oldalon pedig az anyai mtDNS fát. Az idővonalon bekarikáztuk a mai magyarság legjellemzőbb génjelzőit, valamint kék színnel beírtuk a korábbi genetika munkák (pl. Semino, Battaglia) szerinti számkódokat a könnyebb beazonosíthatóság érdekében:
A magyarság az ős-európai génállományból kiemelkedő arányban részesül, Európa egyik legrégebbi őslakosságát alkotja, a magyarság a Kárpát-medencében alakult ki többszörös összeötvöződések következtében. Genetikailag leginkább a közvetlen szomszédainkkal vagyunk rokonságban, ami önmagában cáfolja a finnugor származás-elméletet (mindenki nem jöhetett az Urál mellől!). A magyarság a Kárpát-medencei "neandervölgyi" és az Európát 40-50 ezer évvel ezelőtt elsőként benépesítő modern ember, a paleolitikus vadászó "aurignaci" népesség (M170 - I hg) utóda, mely az újkőkori vonaldíszes kerámia műveltségben őrízte meg genetikai ágát (I1 hg), és mely még ma is 8,5%-ban része a magyar géntérképnek. Ezen ősi ágra több rétegben rakódott különböző génállományú népcsoport, először ~30 ezer éve a késő paleolitikumi "gravetti" vadászok (M173-M17 - R1a hg), később a Közel-Keletről 8000 ezer évvel ezelőtt kezdődő újkőkori földművelő bevándorlási hullám révén több genetikai ág: az M170 - I2a, mely a Kőrös-Starčevo műveltség embere még ma is 16%-os részesedéssel, a YAP M35 - E1b haplocsoport, a mediterrán embertípus, ma 8% részesedéssel, valamint a J2 hg, mely szintén anatóliai, kaukázusi eredetű, a Dunántúli újkőkori Lengyeli műveltség embere (ma 6,5%). Ennek testvére a J1 a mezopotámiai sumérok vélhető fő haplotípusa. Külön érdekesség, hogy a Kárpát-medencében az újkőkorban találkozó két genetikai ág, a helyi őslakos I1 hg és a délről, a Kőrös-Starčevo műveltséggel érkező I2a tulajdonképpen testvérek, mindkettő az M170 legágazása, így érthető miért tudott olyan gyorsan és békésen összeforrni a helyi mezolitikus őslakosság az Anatólia felől beérkező rokon földművelőkkel. Erre az újkőkori ötvözetre rakódott rá a bronzkor és vaskor alatt több ezer évig tartó keletről érkező népvándorlás-hullám következtében az M173 másik alága, az R1b hg, vélhetően mezopotámiai eredetű sumérok sztyeppei szétterjedéséből keletkező, magas szintű fémmegmunkáló tudású kubán-majkopi, harangedényes, szkíta és kelta (keleti) népek által. Ez utóbbi Nyugat-Európa domináns géncsoportját alkotja ma is, és hogy mennyire téves "indoeurópainak" nevezni őket, arra a régészeti fejezetekben kitérünk.
A vaskor végére tulajdonképpen létrejön a ma is itt élő, többgyökerű magyar nép a Kárpát-medencében (a mai génállomány ~90%-a)! Az ekkorra létrejött lakosságnak a Kárpát-medence, a Közel-Kelet, és a Pontic-Kaszpi sztyeppe tekinthető őshazájának.
A modern genetikai kutatások teljesen átrajzolják a korábbi történelmi munkákat és állításokat, és egy jóval összetettebb, de mégis hihetőbb és hitelesebb történetet tárnak elénk, melynek lényege, hogy - talán központi földrajzi helyzetéből fakadóan - a Kárpát-medencében Eurázsia népeinek egy különleges ötvözete jött létre 40 ezer év alatt, a Kárpát-medencei őseurópaiakból, a közel-keleti földművelőkből, és a keleti lovas népekből. Ez a hármasság (hármas halom?) alkotja a magyarság fő genetikai gyökérzetét, végső soron eredetét.
***
Nézzük meg ezután, hogy a régészet meg tudja-e erősíteni az antropológiai, vércsoporti, és genetikai eredményeket!
A régészeti korokban, mint azt láthattuk, Európa - de nyugodtan meg lehet kockáztatni, hogy az egész emberi kultúra - egyik legfőbb műveltségi központja, forrása a "Duna-völgye", azaz a Kárpát-medence, már az alsó kőkortól kezdve. A másik ugyanilyen fontos "emberkohó" a Kaukázus környéke is. A régészeti korok műveltségeinek áttekintésével, valamint a populációgenetikai mai eredményeinek tükrében lassan hozzá kell szoknunk a nagyon régi emberi magas színvonal meglétéhez. Korábban úgy tanultuk, hogy a Mezopotámiai és az Egyiptomi a Föld első civilizációi, most viszont már látjuk, hogy ezeket jóval megelőzték az európai és közel-keleti kőkori műveltségek, különösen a Kárpát-medence oltalmában, ahol egyedülállóan folyamatos fejlődési folyamat figyelhető meg. Nincs egy olyan régészeti korszak, az őskortól a "honfoglalásig", ami ne képviseltetné magát itt. A Kárpát-medencében tulajdonképpen minden fontosabb európai műveltség megtalálható:
- a Vértesszőlős I-IV és a budai I-II acheuli műveltség,
- a bükki Subalyuk, a dunántúli tatai és érdi moustieri műveltség,
- a bükki Szeleta,a Istállóskő aurignaci műveltség,
- a bodrogkeresztúri, árkai, szegvári, zalaegerszegi, szekszárdi, palánki gravetti,
- a Pilisi és bükki barlangi gravetti,
- a Jászberényi vadászkultúra a mezolitikus műveltség,
- a Körös-Tisza-i és a Bükki-, alföldi-, és dunántúli vonaldíszes (Duna I.) újkőkorszaki földműves műveltség,
- a Vincsa, Lengyeli, Tiszai (Duna II) újkőkorszaki földműves műveltségek
- és így tovább az Árpád féle "honfoglalásig"... lásd a továbbiakban.
Komoly hibába (vagy hamisításba) eshet a régészet, ha ezeket mind különálló, egymástól független, "elszigetelt", "ismeretlen eredetű" egységeknek veszi, miközben mintegy 100.000 év régészeti anyagát átvizsgálva jól látható, hogy ezek az őskori és ókori Európa hosszú folytonossági utat bejárt műveltségének egymásra épülő, egymásból eredő fejlődési lépcsői, minőségi szintjei, több szempontból Kárpát-medencei központtal, kisugárzási forrással. A történészek szintén nagy hibát követnek el, ha nem veszik figyelembe a régészet és a genetika eredményeit. Az erőltetett politikai nézőponttal szemben, magától értetődőnek kellene lennie ma már a töretlen ívű Kárpát-medencei folyamatos fejlődés elfogadásának. Nincs egy olyan régészeti vagy írott történelmi kor, amikor teljes népességpusztulást lehet kimutatni a Kárpát-medencében, azaz a folyamatosság fennáll a kőkor óta, és ezt a genetika tisztán megerősíti azzal, hogy a génjelzők összekapcsolják a mai magyarságot az ős-európaiakkal, tehát eredetről van szó. Kiemelt fontosságú ez azért is, mert Európa többi része a kőkorszak különböző szakaszaiban gyakorlatilag néptelen, ebből pedig az következik, hogy a Kárpát-medencei magyar eredet és folytonosság azt jelenti, hogy az első itteni emberekig gyökérzik a dolog, azaz a magyar őstörténet itt valójában az egyetemes emberiség őstörténete.
Összefoglalva az embertani, genetikai és régészeti ismereteinket nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy a magyar nép a Kárpát-medencében alakult ki helyben – jelentős részben elterjedve Nyugat-Európában az újkőkortól, majd a rézkortól minden beérkező népet magába olvasztott. Ezek két-három nemzedék alatt beolvadtak, ötvöződtek a helyiekkel. A keletről érkezők azért lettek magyarrá, mert a génjeik része lett a Kárpát-medencei nép génjeinek, műveltségük beleolvadt az itteniekbe.
A fentiek ellenére - mármint a genetikai vizsgálati módszerek finomodása, és az egyre szélesebb mintavétel ellenére - a mai magyarok többségének ősi európai eredete egyre bizonyosabbnak látszik, mind a férfiágú mind a nőágú leszármazási fák alapján.
Alább látható az Eupedia feltételezett genetikai idővonala, mely bal oldalon mutatja az apai Y-DNS leágazást, jobb oldalon pedig az anyai mtDNS fát. Az idővonalon bekarikáztuk a mai magyarság legjellemzőbb génjelzőit, valamint kék színnel beírtuk a korábbi genetika munkák (pl. Semino, Battaglia) szerinti számkódokat a könnyebb beazonosíthatóság érdekében:
Az Eupedia összehasonlító genetikai idővonala, kiegészítve az érthetőség kedvéért
A magyarság az ős-európai génállományból kiemelkedő arányban részesül, Európa egyik legrégebbi őslakosságát alkotja, a magyarság a Kárpát-medencében alakult ki többszörös összeötvöződések következtében. Genetikailag leginkább a közvetlen szomszédainkkal vagyunk rokonságban, ami önmagában cáfolja a finnugor származás-elméletet (mindenki nem jöhetett az Urál mellől!). A magyarság a Kárpát-medencei "neandervölgyi" és az Európát 40-50 ezer évvel ezelőtt elsőként benépesítő modern ember, a paleolitikus vadászó "aurignaci" népesség (M170 - I hg) utóda, mely az újkőkori vonaldíszes kerámia műveltségben őrízte meg genetikai ágát (I1 hg), és mely még ma is 8,5%-ban része a magyar géntérképnek. Ezen ősi ágra több rétegben rakódott különböző génállományú népcsoport, először ~30 ezer éve a késő paleolitikumi "gravetti" vadászok (M173-M17 - R1a hg), később a Közel-Keletről 8000 ezer évvel ezelőtt kezdődő újkőkori földművelő bevándorlási hullám révén több genetikai ág: az M170 - I2a, mely a Kőrös-Starčevo műveltség embere még ma is 16%-os részesedéssel, a YAP M35 - E1b haplocsoport, a mediterrán embertípus, ma 8% részesedéssel, valamint a J2 hg, mely szintén anatóliai, kaukázusi eredetű, a Dunántúli újkőkori Lengyeli műveltség embere (ma 6,5%). Ennek testvére a J1 a mezopotámiai sumérok vélhető fő haplotípusa. Külön érdekesség, hogy a Kárpát-medencében az újkőkorban találkozó két genetikai ág, a helyi őslakos I1 hg és a délről, a Kőrös-Starčevo műveltséggel érkező I2a tulajdonképpen testvérek, mindkettő az M170 legágazása, így érthető miért tudott olyan gyorsan és békésen összeforrni a helyi mezolitikus őslakosság az Anatólia felől beérkező rokon földművelőkkel. Erre az újkőkori ötvözetre rakódott rá a bronzkor és vaskor alatt több ezer évig tartó keletről érkező népvándorlás-hullám következtében az M173 másik alága, az R1b hg, vélhetően mezopotámiai eredetű sumérok sztyeppei szétterjedéséből keletkező, magas szintű fémmegmunkáló tudású kubán-majkopi, harangedényes, szkíta és kelta (keleti) népek által. Ez utóbbi Nyugat-Európa domináns géncsoportját alkotja ma is, és hogy mennyire téves "indoeurópainak" nevezni őket, arra a régészeti fejezetekben kitérünk.
A vaskor végére tulajdonképpen létrejön a ma is itt élő, többgyökerű magyar nép a Kárpát-medencében (a mai génállomány ~90%-a)! Az ekkorra létrejött lakosságnak a Kárpát-medence, a Közel-Kelet, és a Pontic-Kaszpi sztyeppe tekinthető őshazájának.
A modern genetikai kutatások teljesen átrajzolják a korábbi történelmi munkákat és állításokat, és egy jóval összetettebb, de mégis hihetőbb és hitelesebb történetet tárnak elénk, melynek lényege, hogy - talán központi földrajzi helyzetéből fakadóan - a Kárpát-medencében Eurázsia népeinek egy különleges ötvözete jött létre 40 ezer év alatt, a Kárpát-medencei őseurópaiakból, a közel-keleti földművelőkből, és a keleti lovas népekből. Ez a hármasság (hármas halom?) alkotja a magyarság fő genetikai gyökérzetét, végső soron eredetét.
***
Nézzük meg ezután, hogy a régészet meg tudja-e erősíteni az antropológiai, vércsoporti, és genetikai eredményeket!
A régészeti korokban, mint azt láthattuk, Európa - de nyugodtan meg lehet kockáztatni, hogy az egész emberi kultúra - egyik legfőbb műveltségi központja, forrása a "Duna-völgye", azaz a Kárpát-medence, már az alsó kőkortól kezdve. A másik ugyanilyen fontos "emberkohó" a Kaukázus környéke is. A régészeti korok műveltségeinek áttekintésével, valamint a populációgenetikai mai eredményeinek tükrében lassan hozzá kell szoknunk a nagyon régi emberi magas színvonal meglétéhez. Korábban úgy tanultuk, hogy a Mezopotámiai és az Egyiptomi a Föld első civilizációi, most viszont már látjuk, hogy ezeket jóval megelőzték az európai és közel-keleti kőkori műveltségek, különösen a Kárpát-medence oltalmában, ahol egyedülállóan folyamatos fejlődési folyamat figyelhető meg. Nincs egy olyan régészeti korszak, az őskortól a "honfoglalásig", ami ne képviseltetné magát itt. A Kárpát-medencében tulajdonképpen minden fontosabb európai műveltség megtalálható:
- a Vértesszőlős I-IV és a budai I-II acheuli műveltség,
- a bükki Subalyuk, a dunántúli tatai és érdi moustieri műveltség,
- a bükki Szeleta,a Istállóskő aurignaci műveltség,
- a bodrogkeresztúri, árkai, szegvári, zalaegerszegi, szekszárdi, palánki gravetti,
- a Pilisi és bükki barlangi gravetti,
- a Jászberényi vadászkultúra a mezolitikus műveltség,
- a Körös-Tisza-i és a Bükki-, alföldi-, és dunántúli vonaldíszes (Duna I.) újkőkorszaki földműves műveltség,
- a Vincsa, Lengyeli, Tiszai (Duna II) újkőkorszaki földműves műveltségek
- a Tiszapolgári, Bodrogkeresztúri, Bádeni/Péceli rézkorszaki földműves és fémmegmunkáló
műveltségek
Komoly hibába (vagy hamisításba) eshet a régészet, ha ezeket mind különálló, egymástól független, "elszigetelt", "ismeretlen eredetű" egységeknek veszi, miközben mintegy 100.000 év régészeti anyagát átvizsgálva jól látható, hogy ezek az őskori és ókori Európa hosszú folytonossági utat bejárt műveltségének egymásra épülő, egymásból eredő fejlődési lépcsői, minőségi szintjei, több szempontból Kárpát-medencei központtal, kisugárzási forrással. A történészek szintén nagy hibát követnek el, ha nem veszik figyelembe a régészet és a genetika eredményeit. Az erőltetett politikai nézőponttal szemben, magától értetődőnek kellene lennie ma már a töretlen ívű Kárpát-medencei folyamatos fejlődés elfogadásának. Nincs egy olyan régészeti vagy írott történelmi kor, amikor teljes népességpusztulást lehet kimutatni a Kárpát-medencében, azaz a folyamatosság fennáll a kőkor óta, és ezt a genetika tisztán megerősíti azzal, hogy a génjelzők összekapcsolják a mai magyarságot az ős-európaiakkal, tehát eredetről van szó. Kiemelt fontosságú ez azért is, mert Európa többi része a kőkorszak különböző szakaszaiban gyakorlatilag néptelen, ebből pedig az következik, hogy a Kárpát-medencei magyar eredet és folytonosság azt jelenti, hogy az első itteni emberekig gyökérzik a dolog, azaz a magyar őstörténet itt valójában az egyetemes emberiség őstörténete.
Összefoglalva az embertani, genetikai és régészeti ismereteinket nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy a magyar nép a Kárpát-medencében alakult ki helyben – jelentős részben elterjedve Nyugat-Európában az újkőkortól, majd a rézkortól minden beérkező népet magába olvasztott. Ezek két-három nemzedék alatt beolvadtak, ötvöződtek a helyiekkel. A keletről érkezők azért lettek magyarrá, mert a génjeik része lett a Kárpát-medencei nép génjeinek, műveltségük beleolvadt az itteniekbe.
A Kárpát-medence és a magyarság története a helyi "proto-magyar" őslakosság, és az időnként rátelepült majd később beolvadó eurázsiai népek együttes történetének egy különleges elegye, több ágból font szövete. Ebből kifolyólag a magyarság eredetét csak eurázsiai léptékben lehet tárgyalni.
A régészeti korok időrendje, lakossága és műveltsége a Kárpát-medencében:
Nézzük régészeti koronként összefoglalva.
***
ŐSKŐKOR (paleolitikum, Kr.e. ~450.000 - 10.000)
Az ember eredetének materialista nézőpontú oldaláról megközelítve megállapítható, hogy az Afrikából több hullámban (kb. 1,5 millió évvel ezelőtt a homo ergatras, és kb. 600 ezer évvel ezelőtt a homo erectus) szétáramló előember több helyen is kifejlődhetett modern emberré, hasonló genetikai mutációk révén. És nem szabad elfelejteni a modern ember előtti "neandervölgyi" embert sem, aki először népesítette be Európát, és - ma már genetikai közhely - a mai ember DNS-ének 2-4%-a a neandervölgyiektől származik. Európa szempontjából a modern emberré válás egyik fontos helyszíne a Kaukázus, a másik a Kárpát-medence, ahol a "világelsőséget" kivívó 450-350 ezer évvel ezelőtti Vértesszőlösi - Budai ember nem a véletlen műve, hanem egy hosszú helyi fejlődés eredménye, nyomlelete lehet. Az anatómiailag modern Európai ember eredete tehát már nem Afrika, hanem a Kaukázus és a Kárpát-medence. A Kárpát-medencei fejlődés innentől kezdve is folyamatos, több szempontból is "előrefutást" mutat a többi emberhez képest (agytérfogat, eszközök, találékonyság, stb.). A helyi fejlődés eredményeképpen a továbbiakban "neandervölgyinek" elnevezett ember él kb. 250 ezer évvel ezelőtt a Kárpát-medencében (és Európa-szerte), aminek előzménye, eredete lehet akár a Vértesszőlősi előd is. A magyarság népi összetevőjének legrégebbre visszavezethető gyökere a legalább 100 ezer éves, helyben, önállóan kifejlődött "neandervölgyi" embertípus bükki műveltsége, mely végig jelen van a Kárpát-medencében jégkorszak végéig; eleinte "Subalyuki" később "Szeleta" régészeti néven, de szerencsésebb innentől Kárpát-medencei embernek nevezni.
A magyarság legrégebbi gyökerét jelentő őskőkori Bükki műveltség különleges jelentőségű, a nyugat-európaitól eltérő, helyben kialakult Kárpát-medencei "képződmény", ezen belül is kiemelkedő a Suba-lyuk, a Szeleta, az Istállóskői, és a Balla barlang:
A Kárpát-medencei őskőkori ember fejlődésének kiemelkedő fejezetei, a teljesség igénye nélkül:
- az ipari szintű, hőtechnikával történő kovakőbányászat Miskolc - Avas telepen, 70 ezer évvel ezelőtt!
- az 50 ezer éves Érdi hústároló jégverem, világelsőség
- az első, 30 ezer éves nyíl-, és dárdahegyek (Szeleta),
- az istállóskői 35 ezer csontfurulya, mint az egyik legrégebbi hangszer
- a 27 ezer éves szőtt ruha
- a piramishegyek építése, a dombvidékek tájátalakításai, a termőterasz pallagok építése
stb.,
mely vívmányok már egyáltalán nem nevezhetők primitívnek. Ebbe a Kárpát-medencei virágzó, fejlett - több szempontból világelsőséget kivívó - Szeleta műveltségbe érkezik meg a Kaukázusban kifejlődött modern ember, és vélhetően együtt forralják ki a "gravetti" műveltséget, mely Eurázsia első benépesüléséhez vezet (a neandervölgyieket követően). A Kárpát-medencéhez köthető legrégebbi nyíl és dárdahegyek feltalálása végleg megszüntette az állatcsordák vonulásához kötődő, azokat követő vándorló életmódot, és megteremtette a letelepedés lehetőségét. Ne feledjük, hogy a hús és egyéb élelem tárolása, így az ember huzamosabb tartózkodása a jégkorszakok alatt csak a melegégövi és a hidegégövi éghajlati zónák találkozásánál létrejött hideg, de még élhető tundrai környezetű sávban tudott megvalósulni (tehát se délebbre, se északabbra), az egyik ilyen kiemelt hely éppen a Kárpát-medence a jégkorszak alatti tundra/parktundra övezetével. (természetesen minden égövnek megvan a saját túlélési technikája, pl. ahol állandóan lehet vadászni, halászni, ott nem kell jégveremben tartósítani az élelmet - viszont ott nem is lehet túl nagy népességszaporulatra és fejlődésre számítani, mert a természet nyújtotta gondoskodás korlátozott, így a komolyabb fejlődés csak ott lehetséges, ahol tárolható az élelem, ahol tehát a lehetőségek jelentősen kibővülnek - mint a Kárpát-medencében).
mely vívmányok már egyáltalán nem nevezhetők primitívnek. Ebbe a Kárpát-medencei virágzó, fejlett - több szempontból világelsőséget kivívó - Szeleta műveltségbe érkezik meg a Kaukázusban kifejlődött modern ember, és vélhetően együtt forralják ki a "gravetti" műveltséget, mely Eurázsia első benépesüléséhez vezet (a neandervölgyieket követően). A Kárpát-medencéhez köthető legrégebbi nyíl és dárdahegyek feltalálása végleg megszüntette az állatcsordák vonulásához kötődő, azokat követő vándorló életmódot, és megteremtette a letelepedés lehetőségét. Ne feledjük, hogy a hús és egyéb élelem tárolása, így az ember huzamosabb tartózkodása a jégkorszakok alatt csak a melegégövi és a hidegégövi éghajlati zónák találkozásánál létrejött hideg, de még élhető tundrai környezetű sávban tudott megvalósulni (tehát se délebbre, se északabbra), az egyik ilyen kiemelt hely éppen a Kárpát-medence a jégkorszak alatti tundra/parktundra övezetével. (természetesen minden égövnek megvan a saját túlélési technikája, pl. ahol állandóan lehet vadászni, halászni, ott nem kell jégveremben tartósítani az élelmet - viszont ott nem is lehet túl nagy népességszaporulatra és fejlődésre számítani, mert a természet nyújtotta gondoskodás korlátozott, így a komolyabb fejlődés csak ott lehetséges, ahol tárolható az élelem, ahol tehát a lehetőségek jelentősen kibővülnek - mint a Kárpát-medencében).
A Kárpát-medencei és Európai "neandervölgyi" "ősember" tehát nem tűnt el, nem halt ki, (nem irtotta ki a cromagnoni ember, mint ahogy állítják a történészek!) hanem a jégkorszak utolsó szakaszában, a "gravetti" korban ötvöződhetett, keveredhetett a Kaukázusból származó szintén nagyon hosszú idő alatt kifejlődött másik modern embertípussal (az M89-ből levált M170 és később az M17 mutációval), s kettejük elegyéből születhetett meg a mai modern európai ember, a cromagnon. A Bükkben a Subalyuk barlangban talált emberi leletek még "neandervölgyi" maradványok, később ennek utódműveltsége szintén a Bükkben virágzik ki, a több tízezer évig folytonos Szeleta műveltség (innen nincs emberi maradvány, de vélhetően már keverék, neandervölgyi és modern ember kultúrája). A Kárpát-medencei "neandervölgyi" ember tehát feloldódott a Kaukázusi eredetű szintén modern emberben, kettejük keveréke alkotja a magyarság genetikai főgyökérzetét. A magyarság a neandervölgyiek és az Európát 40-50 ezer évvel ezelőtt elsőként benépesítő modern ember, a paleolitikus vadászó "aurignaci" népesség (M170 - I hg) utóda, mely a Bükkben őrízte meg genetikai ágát (a későbbi újkőkori vonaldíszes kerámia műveltségben ennek alága az I1 hg még ma is 8,5%-ban része a magyar géntérképnek). Ezen ősi ágra több rétegben rakódott különböző génállományú népcsoport, először a késő paleolitikumban keletről, a Don mellől érkező mamutvadászok (M173-M17 - R1a hg) mely még ma is 30%-os részesedéssel bír a genetikai tortánkból.
Az M17-es "mutációjúak" a Dontól keletre is terjedtek a mai Észak-Indiáig, mert a Kárpát-medencéből átvett gravetti műveltség igen sikeressé tette őket, aminek kifejlődésére a 300 ezer évig tartó Kárpát-medencei kavicskultúra lehet csak az egyedüli magyarázat:
A 400-350 ezer évvel ezelőtti Vértesszőlősi - Budai emberek nyomdokain lépdelnek tovább a Bükk barlangjainak több tízezer évig fejlődő műveltségei (100 ezer éves Suba-lyuk, 50 ezer éves Szeleta, 50 ezer éves Istállóskő, Lillafüred barlangjai, stb.), a szintén évtízezredeken át lakott érdi és tatai dombok műveltségei, a Miskolc-Avas környéki 60 ezer évvel ezelőtti bányászok, a Bánhida környéki Szelim-barlangiak, majd később 30 ezer évtől egészen a felső paleolitikumig tartó "gravetti" műveltségei (Bodrogkeresztúr, Árka, Szegvár, Szeged, Sárvár, Villány, Zalaegerszeg, Szekszárd, Dunaföldvár, stb.) mind-mind folyamatos helyi életről és fejlődésről tanúskodnak, (lásd időrendi táblázat) és egyre komolyabb szellemi teljesítményeket tudtak felmutatni: a
Kárpát-medencei ember több olyan civilizációs vívmánynak is a feltalálója, amelyet nem kaphatott senkitől sem, hiszen legkorábban a
Kárpát-medencében bukkantak elő.
A legutolsó jégkorszakról összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a
Kárpát-medencei helyben kialakult több százezer éves ember egységes és folyamatos fejlődést mutat, majd elkeveredve az
itt ideális életteret találó kaukázusi modern ("aurignaci" és "gravetti" törzsekkel), helyben
kialakult a proto-magyar őslakosság:
Genetika:
A Kárpát-medence feltételezett őskőkori haplocsoporjai:
Neandervölgyi maradványok génjei (Vértesszőlős, Subalyuk) (HLA-C?)
Modern ember a Kaukázusból több hullámban:
Y-DNS (apai): M170 - I "aurignaci" (EU7) + M17 - R1a "gravetti" (EU19) jelzőjű génállomány.
mtDNS (anyai): U5 + H haplocsoport.
Genetika:
A Kárpát-medence feltételezett őskőkori haplocsoporjai:
Neandervölgyi maradványok génjei (Vértesszőlős, Subalyuk) (HLA-C?)
Modern ember a Kaukázusból több hullámban:
Y-DNS (apai): M170 - I "aurignaci" (EU7) + M17 - R1a "gravetti" (EU19) jelzőjű génállomány.
mtDNS (anyai): U5 + H haplocsoport.
(vannak elméletek, mely szerint a legrégebbi U hg szintén "neandervölgyi" örökség)
Őseink, a "gravettiek" azok, akik benépesítik Eurázsiát a jégkorszak végére.
Őseink, a "gravettiek" azok, akik benépesítik Eurázsiát a jégkorszak végére.
A jégkorszak végétől kezdve a
Kárpát-medence folyamatosan lüktető, kisugárzó-befogadó
(kilélegző-belélegző) szakaszokat él át, elkezd élni, dobogni, mint egy
szív (a Föld szíve?).
Őskárpáti "gravetti" vadásztársadalom Nyugat- és Észak-Európában (kb. Kr.e. 30.000 - 10.000-ig)
A jelenleg leginkább elfogadott feltételezés szerint (lásd pl. itt és itt) a "gravetti" kultúra bölcsője a Duna völgye, ahol a gravetti korszakot megelőzően éppen a Szeleta műveltség virágzott (50-30 ezer éve), így feltételezhető, hogy a fent említett kaukázusi és Kárpát-medencei keveredés révén, a kettejük kapcsolatával, ötvözetével jött létre az európai "gravetti" műveltség forrása, ami felváltja az azt megelőző műveltségeket (mousteri, aurignaci) és a fejlett parányi eszközeivel, nyílhegyeivel egy nagyon korszerű vadásztársadalmat hoz létre (35-30 ezer évvel ezelőtt!) Európában. A gravetti kor "emberállománya" ugyan összetett, de a műveltség leginkább Duna-völgyéből ered, ahonnan a leleményes őskárpátiak ("gravettiek") tudása a jégkorszak utolsó szakaszában elterjedhetett nyugatra (létrehozva a périgordi iskolát) és Kelet-Európába (megalakítva a kostienki-avdeyevo kultúrát) az ős-szkíták elődeit (lásd pl. Sungir lelet a Don mentén), majd a Dontól keletre egészen Észak-Indiáig hatolt. A műveltség legkorábbi megjelenései a Duna mentén a "Pavlovi" gravetti; alsó-Ausztria, Morvaország, dél-Lengyelország - Kárpátok, és a magyar Bodrogkeresztúr vidékén találhatók, a kultúra vadászai később nyomott hagytak az egész Kárpát-medencében, illetve dél-Franciaország, Ausztria, Csehország, Lengyelország, Ukrajna vidékein egészen Szibériáig (az európai sztyeppén).
A gravetti kultúra Európában
(A
pontok jelölik a "gravettiek" legfontosabb telephelyeit, a vonalak
pedig a kultúra feltételezett határvonalait - Kozlowski térképe
kiegészítve a Kárpát-medencei "gravetti" lelőhelyekkel. Látható, hogy a
"gravetti" inkább síkvidéki, folyómelléki vadászkultúra)
A Kárpát-medence és környéke a Duna mentén az Európai a felső kőkori "gravetti-korszak" vezető kulturális központja, a nyíl, a dárda, a furulya, a szőtt ruha, a művészet, a termékenységkultusz (lásd. Vénusz-szobrok) stb. forrása, nagyszámú vadászó életközösséggel a Duna völgyében, egészen a jégkorszak végéig.
***
ÁTMENETI KŐKOR (mezolitikum, ~Kr.e. 10.000 - 7000)
A legutolsó jégkorszak (Würm) után, az átmeneti-kőkorban több hullámú hírtelen felmelegedés is alakította a történelmet, ~15 000, ~11 500, és ~8200 évvel ezelőtt, ami a gleccserek gyors elolvadását eredményezte, globális tengerszint-emelkedést és özönvízeket okozva bolygónkon, jelentősen átformálva a Föld arculatát. A 11500 évvel ezelőtti globális kataklizma emléke őrződhetett meg talán a legtöbb vízözön mítoszban - ez a Nagy Vízözön. A 8200 évvel ezelőtti olvadás meg a Kis Vízözön, ami a Fekete-tengeri Boszporusz-gát átszakadásával lehet összefüggésben.
Az őskőkor vége és az újkőkor kezdete között eltelt kb. 3 ezer év (K r. e. 10000-7000), ez az átmeneti kőkor. A Kárpát-medence alacsonyabban fekvő területeit a jégkorszakot követő átmeneti időszakokban víz árasztotta el, így az életfeltételek csak a magaslati dombvidékeken voltak kedvezőek. Vélhetően erre az időszakra tehető az Erdélyi pallagok, azaz a mesterséges dombvidéki teraszok létrehozása. Vannak más régészeti leletek is ebből az időszakból is, ami arra utal, hogy a vidék nem volt lakatlan: ismertté váltak lelőhelyek ebből a korból, ilyen például Jászberény, amely az átmeneti kőkor középső szakaszának a névadója is. A kutatás mai állása alapján bizonyosnak tűnik, hogy a késői mezolitikum Jásztelek-fázisa megérte az újkőkort, és részben egyidejű volt a Körös-kultúrával. A Jászságban feltárt telephelyeken kívül a Dunántúlon is fellelhetők mezolitikus, tehát átmeneti kőkori lelőhelyek. A Dunai-Tardenoisi mezolitikus kultúra i. e. 6000 körül létezett. A Sződliget és Vác határában a közvetlenül a Duna partján húzódó alacsony dombvonulaton létezett mezolitikus telepeken rendkívüli kis méretű pengék, vakarók, az első sarlók, magas növények begyűjtéséhez használt kések, sátoralap és tűzhelyek. A műveltséget "posztgravettinek" is nevezik, mint a jégkorszak után továbbra is itt élők kultúráját. Ezzel megszűnt az átmeneti kőkorra feltételezett "etnikai vákuum", amelyet korábban néhány kutató feltételezett. A régészet megállapításából tehát az következik, hogy a Kárpát-medence újkőkori lakói az őskőkoriak leszármazottai, azok akik helyben túlélték a jég elvonulását követő átmeneti kőkort.
A kataklizmák időszakában nagy népességkibocsájtás történhetett a jégkorszak alatt, a "gravetti-korban" itt elszaporodó őskárpáti vadászó népességből, melyek egy része - a finn-ág - északra - észak-keletre indult benépesítve Észak-Kelet Európát, egy tekintélyes része pedig dél - dél-kelet irányába, a Duna mentén, létrehozva, vagy kisegítve a Fekete-tengeri, Anatóliai földműves civilizációkat. A Kárpát-medence ebben az átmeneti időszakban nem ürült ki teljesen, nem ment el mindenki szarvast vadászni északra, és földet művelni dél-keletre, ezt bizonyítják pl. a Pilisi és Bükki barlangi gravetti, vagy a Jászsági és Vác környéki mezolitikus vadászkultúra nyomai. Tehát maradt egy mag, amelyik megőrízte kultúráját, nyelvét, genetikai magját, majd ezekből az őskori meglévőkből (túlélőkből) és a korábban innen kitelepült, majd több hullámban visszatérő népességek ötvözetéből jöttek létre új műveltségek.
A paleolitikum után következõ mezolitikum vagy középsõ kõkor gyökeres változásokat hozott az emberiség történetében. Az átalakulás mind a környezetet, mind pedig az egyes vadászcsoportok életmódját érintette. A jégkorszak végén kezdõdõ felmelegedés hatására a hõmérséklet a maihoz hasonlóvá vált, és Magyarország területérõl a tajgaerdõk fokozatosan kiszorultak, helyüket a lombos erdõk vették át. A természeti viszonyokkal összhangban kicserélõdött az állatvilág: a részben kipusztult, részben pedig elvándorolt fajok helyét modern fauna foglalta el. Az új környezeti kihívások a korábbi zsákmányoló életmód kríziséhez vezettek, és a jégkor végi népcsoportok utódait válaszút elé állították. Egy részük nem tudott azonosulni a körülmények viszonylag gyors és átfogó megváltozásával, s inkább követte a jégtakarótól felszabadult észak-európai területekre átköltözõ rénszarvascsordákat. Más részük viszont helyben maradt, alkalmazkodott az új környezethez, és a korábbi rénszarvas-, mamut- és barlangimedve-vadászokból õstulok-, bölény- és gímszarvasvadászok lettek.
Európában a késõ mezolitikum anyagi kultúrájában közvetlenül a neolitikum vagy újkõkor kialakulását megelõzõen mélyreható változások mentek végbe, melyek általános jellemzõikben egységesítették a régészeti forrásanyagot. A korszak kõiparában számos technológiai újítás (retusált csonkítás, völgyelt eszköz, trapéz stb.) tûnt fel, amely a földrajzi és kulturális határvonalaktól függetlenül, térben és idõben differenciáltan az egész kontinensen érvényre jutott. A kõleltárak fent említett módosulása az újkõkori eszközkészlet kialakulásának irányába mutat. Az észak-alföldi mezolitikum kései fázisába tartozó Jásztelek I lelõhely kõipara olyan jellegzetességekkel bír, amelyek alapján beilleszthetõ ebbe a globális folyamatba.
A régészeti és paleoökológiai eredmények alapján bizonyítható, hogy hazánk a mezolitikumnak ebben az idõszakában is egyenrangú részese volt annak a tendenciának, amely a kontinensen körvonalazhatóvá vált.
Mezolitikus (átmeneti kőkori) lelőhelyeket az Alföldön a Jászság területéről ismerünk. A jászsági ásatásokon előkerült állatcsontok tanúsága szerint a mezolit közösségek maximálisan kihasználták a környezeti adottságokat: a zárt/erdei és a nyitott/erdős sztyeppék állatai egyaránt szerepeltek étrendjükön.
Az embert a szükség és a mostoha körülmények kényszerítették rá a magas színvonalú gondolkodásra és a fejlődésre. Az ember nem délről a meleg éghajlatról húzódott északra a civilizáció kialakulása után, hanem a hidegben tökéletesítette technikai vívmányait. Az ember fejlődésének és felszaporodásának egyik igen fontos feltétele a hideg égövi tartózkodás volt, mert a prehisztorikus vadász az elejtett állatokat hideg helyen tárolhatta (tartósíthatta), miáltal a folyamatos ellátás örökös problémája megoldódott. A vadak kísérésére nem kellett már energiát pazarolnia, az állatok vonulási idejét kivárhatta, letelepedhetett, ami további gyors fejlődésre és szaporodásra adott lehetőséget. Az i. e. 9. évezredben bekövetkezett felmelegedés jelentős gondok elé állította a felszaporodott európai nemzetségeket, mert a tarándszarvasok életterének eltolódásával elvesztették legjelentősebb élelemforrásukat. Európa területe ezután csak kevesebb ellátást tudott biztosítani, mely nehézség áthidalására a következő megoldás adódott: a lakosság nagyobb része a rénszarvasokat követve észak és észak-keleti irányba Észak- Szibéria felé vonult (a lappok az elvándorolt állatok nyomában csak Skandinávia északi részéig jutottak); a lakosság másik része helyben maradva soványabb zsákmányért tovább vadászott és halászott, miközben mint már annyiszor megtörtént, lassan belekényszerült egy újabb életmód-változtatásba - ezúttal az élelmiszer megtermelésébe. Az azilieni műveltség túlszaporodott népességéből kiszorult csoportok először az európai gleccserhatárok déli részén kezdhették meg az átállást, mivel ott a klimatikai adottságok ideálisak voltak a termékeny folyóközök megműveléséhez. Alig 2-3000 év alatt a mezőgazdaság komplex technikája magas fokra fejlődött, amit a magyarországi Körös-kultúra (i. e. 6-7. évezredben) is igazol. Az élelemtermelők és faluépítők műveltségüket nem délről hozták magukkal, hanem azt helyben fejlesztették ki, mivel délen ember alig élhetett (a népsűrűség ott csupán 75 fő/1000 km2 lehetett; más becslések szerint az újkőkori (neolitikus) forradalom előtt az egész emberiség létszáma 10 és 100.000 fő között mozoghatott, aminek csak egy jelentéktelen része lakott délen), amit a csontleletek és a jégvermek hiánya is igazol. Ahol a januári átlaghőmérséklet -1 Celsius fok fölött van, jégvermek nem lehetnek használatban; ahol az élelmet nem lehetett hűtéssel konzerválni, ott az újkőkori forradalom előtt folyamatos ellátás nem volt. Továbbá az észak-nyugat- és közép-európai népekkel ellentétben a szórványos déli ősközösségeket nem kényszerítette (!) a klímaváltozás életmódváltásra, mert ők nem az elvonuló rénszarvasokból éltek!
A gazdálkodás legelőször a “nagy vadászterület” közelében, elsők közt a Kárpát-medencében és a Duna termékeny síkságain alakult ki, nem keletebbre vagy délebbre, mivel a vadászterületről a kiáramlás legalkalmasabb vizi útja a Duna volt. Az ukrajnai vagy oroszalföldi lelőhelyek állatmaradványai és egyéb leletei az i. e. 4. évezredben még csak kalkolitikumi vadásztársadalmak életét igazolják, míg a Kárpát-medencében és a Duna termékeny síkságán ugyanabban az időben több fejlett mikrokultúra virágzott (Kukutyin, Lengyel, Tiszapolgár, Bodrogkeresztúr, Rúze, Ráningrád, Várna, stb), ahol a szelídített állatokat már igavonásra is használták.
Az előbbiekből egyenesen következik, hogy az újkőkori forradalom megteremtői az európai vadászkultúrák nemzetségeiből szakadtak ki, így nyelvük is azon népek nyelveiből “kovácsolódott” össze. A Kárpát-medencében nem véletlenszerű vadászat folyt a rénszarvasra, hanem szinte nagyüzemi, jégvermeléses eljárást alkalmaztak, ezért a lakosság száma is ennek megfelelően jóval magasabb volt! Elsőként a Körös-műveltség anatóliai elszármazású betelepülő népe érkezett igazolhatóan olyan létszámban a Kr. e. VI. évezredben, hogy jelentősen fordíthatott volna a nyelvi arányokon. De igen valószínűen nem fordított, mert belebotlottak az itteni gravetti - őskárpáti eredetű alföldi földművesekbe.
A legkorábbi balkáni földmûves civilizációhoz szorosan kötõdõ kora neolit Körös–Starcevo kultúra északi határa mintegy 8000 évvel ezelõtt a Kárpát-medence centrumában húzódott, így attól közvetlenül északra, a Jászságban élõ mezolit vadászcsoportok és a tõle délre letelepedett, már élelemtermelõ gazdálkodást folytató közösségek egymás közelébe kerültek. A Kárpát-medencét kettéosztó határvonal azonban csak idõlegesnek bizonyult: a két különbözõ népességû és gazdálkodású, valamint eltérõ technikai és társadalmi viszonyokkal jellemezhetõ kultúra hordozói között a minimális távolság miatt intenzív információáramlás alakulhatott ki.
A pattintott kőipar éppen a Duna-vidéki újkőkori kultúrákban gazdag. Számos gravetti eszközforma található és ezek ott terjedtek el, ahol korábban gravetti műveltség élt. Vagyis a gravetti kultúra folyamatosan ment át az újkőkorba és képezte annak alapját. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Kengyel községben találták meg Ó-Magyarország legrégibb tönkölybúzáját, melynek kora 8000 év, tehát a fentiek szerint ez is a késő kőkornak felel meg. Ha viszont a fentiek szerint volt tönkölybúza, miért ne lett volna földművelés is? A fiatalabb kőkor kapás gazdálkodással, földműveléssel, állandó, megtelepült népességgel jellemezhető történeti szakasz. Nincs bizonyítékunk azonban arra, hogy ez minden esetben új, idegen népcsoportok bevándorlásával jött létre, hogy őshonos kultúra nem játszott szerepet kialakításában és hogy hirtelen változással következett be. Valószínűbbnek látszik, hogy lassú gazdasági fejlődés eredményeként jött létre, s mi régészetileg már csak azt látjuk magunk előtt mint előzmény nélküli, kész, kerámiával rendelkező kultúrát.
Az utolsó jégkorszak elmúltával, a fölmelegedéssel együtt tehát a gravetti műveltség egy része eltűnik a Kárpát–medencéből – mert népe követte az északra vonuló tundrát és az azon élő rénszarvasokat – s fokozatosan Észak–Európát népesíti be. A helyben maradt "gravettiek" pedig előfutárai a "neolitikus forradalomnak", azaz elkezdődik a földművelés, kerámiakészítés, házépítés, egyszóval a letelepedett műveltség. A Kárpát–medence Würm utolsó lehűlő szakaszának népessége – társadalmi szervezettsége alapján – jól meghatározott nyelvvel rendelkezhetett, s emiatt mind a helyben maradók, mind az elmenők azonos tőszavakkal nevezhették meg a tundra és a lombos erdők határán lévő fákat, hiszen ez a határ ekkor éppen itt is megtalálható volt, illetve a földművelés kezdetén annak alapjait képező szavakat. Ha az akkori őslakók nyelvét ősmagyarnak avagy a magyar tudomány szóhasználatával élve finnugornak tekintjük, akkor ez az az idő, amikor a finn–ág távozott, a magyar meg helyben maradt a Kárpát-medencében.
A finn-ág távozásának időpontja egyelőre ismeretlen, két lehetséges "dátum" között történhetett:
1. A jég visszahúzódásával együtt - ez kb. Kr.e. 10.000 táján a jégkor végén
2. A rénszarvasok távozásával - ez kb. Kr.e. 5.500-ig mehetett végbe (tekintve, hogy a jégkorszak felmelegedését követő növényi vizsgálatok azt mutatják, hogy a Kárpátoktól északra lévő növényzet csak évezredekkel a fölmelegedés után és fokozatosan tért vissza a hajdani eljegesedett területekre. Ez alapján a jégkorszakot közvetlenül követő északi irányú nagy-népesség elvándorlás elgondolása nem hiteles, hiszen növényzet híján állatvilág sem települhetett ezekre a területekre, ezért az emberi lét föltételei nem voltak adottak, csak jóval később, így csak fokozatosan, évezredek alatt lehetett Észak-Európát benépesíteni).
Pontos dátum híján feltehetjük, hogy valamikor a jégkorszak vége és az újkőkor között, az átmeneti kőkorban vált ketté a magyarság és a finnugor-ág, tekintve a tundrai környezettel és a kezdetleges földműveléssel kapcsolatos közös alapszavainkat.
A meginduló kedvező éghajlati változások, valamint a Kárpát-medence ma is köztudott kitűnő termőtalaj adottsága lehetővé tették a letelepedést és a földművelő társadalmi létbe teljesen természetes és harmonikus átlépést. Tehát az utolsó jégkorszak elmúltával az emberősök egy része – a 20 ezer évvel ezelőtt kezdődött felmelegedés hatására – a felmelegedett vidékeken idővel felhagyott az élelmiszergyűjtő halász–vadász életformával, és áttért az élelmiszertermelő életmódra. Az európai folyómellékek elmocsarasodván, az emberek kivonultak onnét, s ekkor elsősorban a dombvidéki esőztető kultúrák fejlődtek tovább (tájátalakítás: hegyoldalak teraszos kialakítása, laposra faragott tetők, stb. lásd itt). A jégkorszak végére igencsak "tele" lehetett a Kárpát-medence emberekkel (természetesen nem a mai szemmel nézve, de becslések szerint több százezer ember élhetett ekkoriban itt), ezt bizonyítja, hogy ebből a "gravetti" időszakból van a legtöbb lelet, szinte országos lefedettséggel, sőt ebből az időszakból van az első földművelés eszköze is, a húszezer éves Ságvári kapa. Így joggal feltételezhető, hogy a felmelegedéssel egyidőben már itt (talán a világon elsőként!) elkezdték a földművelést őseink, a megnövekedett létszám miatt, az eszközeik legalábbis megvoltak ehhez. Tehát fontos kiemelni, hogy a civilizációs mérföldkövet jelentő földművelés helyben kialakulhatott, vagyis lényegében őshonos a Kárpát-medencében.
Kiemelendő továbbá, hogy a földművelés kialakulásától egyre intenzívebb, egyre fejlettebb kultúrát eredményező állandó áramlás indul meg a Kárpát-medence és a Közel-Kelet között, erre a legalkalmasabb útvonal a Duna mentén mutatkozik. Kr.e. ~10.000 környékén tehát több irányban is széterjedhetett az őskárpáti nép:
A fent tárgyaltaknak megfelelően távozik a finn-ág észak-észak-keletre előbb a Kárpátoktól északra létrehozva a "szvidéri" műveltséget, innen történik az északabbra húzódás, később benépesítve a mai Lengyelország-Oroszország erdős területét az Oka folyó és az Urál vidékét (a finnugor népek eredete). Ez a Kárpát-medencei eredetű északi ág viszi az alapnyelvet - ennek nyomai találhatók meg az uráli nyelvek között (a tundra környezet, és a kezdetleges földművelés szavai), innen ered a finnugor nyelvi rokonság a mai magyarral.
Valószínűleg nagy népességkibocsájtás zajlik a Duna mentén (a Duna Evangéliuma!), nyugatra és dél-délkelet felé - az utóbbi irányba kiáramló őskárpátiak idővel benépesítik, de legalábbis kultúrhatással "befolyásolják" a Délkelet-Európa, a Közel-Kelet élhető területeit, és egységes kultúrövezetté alakítják.
A helyben maradók, a mag-őrök, a dombvidékeken (Bükk, Erdély) őrzik a lángot.
***
- Elődeink a Duna mentén könnyedén a Fekete-tóhoz juthattak el (ekkor még nem sós tenger!), s kapcsolatba léphettek az ottani életközösségekkel. A tavon áthajózva ott fekszik a Kaukázus, a másik nagy emberkohó.
- Az ázsiai folyóvidéki síkságokra települőkben kereshetjük a keleti rokon népeink elődeit. A Fekete-tótól keletre a Kaukázus vidéke, még keletebbre a sztyeppe vidéke, a Turáni-alföld, majd keletebbre a Tarim-medence, dél-keletre pedig észak-India, az Indus-völgye található, melyek mind fontos civilizációs gócpontok.
Ezen területek közötti távolság viszont már irtózatosan nagy. De akkor miként lehet magyarázni bizonyos együtt álló tényeket? Vagy másképpen fogalmazva, akkora távolságok áthidalására, mint amit pl. a Mongóliából ide vándorlás jelentene, még annál is sokkal több idő kellett volna, mint ami rendelkezésre állt, mármint az ókorban. A magyarázat csak az lehet, hogy párhuzamosságok álltak fenn az olyan korai időkben, az őskorban, amit több tízezer évben mérünk, majd ennek a párhuzamnak a következtében a színvonalat később is tudták tartani mindenhol. (Ahol a korai harciasok nem tették tönkre teljesen, Keleten, megmaradt, és nálunk, mivel jutott is maradt is belőlünk és gazdagságunkból, és a kettő mai napig sok hasonlóságot mutat, de nem azért, mert Japánig lovagoltunk valamikor. A későbbi Selyemút ennek az elméletnek némileg ellentmond, de ott sem komplett népek vándorlásáról beszélhetünk, hanem inkább kereskedelemről, kultúrelemek áramlásáról)
- Mindenesetre a Duna mentén dél-kelet felé haladók az átmeneti kőkorban még száraz lábbal mehettek át Anatóliába (a mai Törökországba) s akár mehettek a Kis-Ázsián túli élhető területekre is. Vitték magukkal a világról alkotott nézetüket, a „boldogasszonyságot” s azt a társadalmi szervezettséget, amiben mindenki mellérendeltje a másiknak. Egészen az esőzés déli vonaláig mehettek. A rendszeres csapadék ellenére azonban ezeken a helyeken már nem voltak olyan, mindent kielégítő feltételek, mint a Kárpát-medencében, a környezethez mindenütt alkalmazkodniuk kellett. Ezeket a földeket már meg kellett művelniük, hogy élelmiszert tudjanak termelni. A Kaukázus környékén kifejlődött modern ember - lehetséges hogy a Kárpát-medencei gravettiek hatására, vagy ezzel párhuzamosan, a felmelegedés hatására - szintén elkezd földet művelni. Kialakul a Zawi Chemi, Jarmo, Jericho legelső földművelő műveltség. (A gabona magok Földi eredete kérdéses!)
Ez utóbbiak a sumérok és szkíták elődei a szabirok (névváltozatok: sapir, subar, stb.) a Kaukázusban. A gravetti elszármazású kaukázusi műveltségek képviseletében Kr. e. 9200 táján már újkőkori szinten élnek a szabirok. Azok a szabirok, akik nyelvükben azonosak a sumérekkel, majd Árpád népének négy törzsét adják. A dolognak három lehetséges magyarázata adódik:
- 1.) a hívatalos régészeti álláspont szerint a neolitikus forradalom a Közel-Keletről indul, és terjed Közép-Európa felé a Balkánon át.
- 2.) az őskárpáti gravettiek szétáramlásában rejlik, azaz ők adtak népességet, műveltséget és nyelvet nemcsak a nagyüzemi vadászattal foglalkozó kőkori Európának, de a Kaukázusnak is.
- 3.) vagy a felmelegedéssel induló földművelés és műveltség párhuzamosan alakult ki és fejlődött e vidékeken, s terjedt, mígnem találkozott a két (kaukázusi és kárpát-medencei) kultúra, és onnantól kölcsönös egymásra hatás és áramlás zajlik.
Bárhogy is volt, vélhetően az első Duna-völgyi ösvényeket az őskárpáti (gravetti) nép taposta ki, és nem csak nyugatra, hanem a Dontól keletre is terjedtek a mai Észak-Indiáig, mert az átvett gravetti műveltség igen sikeressé tette őket, aminek kifejlődésére a 300 ezer évig tartó Kárpát-medencei kavicskultúra lehet csak az egyedüli magyarázat.
Mindezen terjedés persze nem "hipp-hopp", hanem több ezer év alatt zajlik az átmeneti- és újkőkorban. Ha most nem vesszük figyelembe a mítoszokat, akkor történetileg ez az eurázsiai szabír-sumér-szkíta-hun-magyarság születésének ideje (és egybevág a genetika/régészet/műveltség-kutatás eredményeivel). Nyílvánvalóan ekkor is éltek más emberek ezeken a területeken ilyen-olyan fejlettségi szinten, pl. dél-keleten a mediterrán (gracilis) vagy armenoid (előázsiai) típusok, keleten a mongoloid típusok (mind-mind helyi fejlődés és mutációk eredményei), a kiáramló őskárpátiak velük keveredhettek, azonban a fő kulturális szellemi világképet, az istenanya-hitet, a tudást, a mellérendelő világnézetet a Kárpát-medencei találékony őskárpátiak kisugárzása vihette szét.
Mikor aztán Kr.e 9 ezer éve jött a „kis jégkorszak” okozta elviselhetetlen szárazság, a „termékeny félhold” lakói elhagyták életterületeiket.
- A Tigris, Eufrátesz fölső folyásainál élők lehúzódtak a folyók torkolataihoz, a mai Perzsa-öbölhöz, létrehozva Ur, Uruk, Eridu kultúrákat (al-Ubaid). A kapcsolat továbbra is fennállhatott a Kárpát-medencével, hiszen az Ur városi királysírok anyaga mindegyike a tellur tartalmú erdélyi aranyból készült.
- Az észak-keletre tartók a Turáni-alföldön alakítottak ki sztyeppei életmódot - ők a megalapítói annak a lovas nomád műveltségnek, aminek emlékét az Aral tavon túli Turáni-alföld az elnevezésében még ma is őrzi, s az ettől keletre lévő Tarim-medence egyik jelentős helye volt sokáig. Évezredeken keresztül élő kapcsolat lehetett a Kárpát- és a Tarim-medence között. (lásd. pl. a Kínában talált több ezer éves kaukázusi embertípusú múmiákat)
- Anatóliából pedig nyugati irányba "menekültek" a szárazság elől, éppen azon az „útvonalon”, melyen elődeik egykor odaérkeztek. Bizonyára a mindenható, mindenért felelős istenanyaságról is megváltozhatott a véleményük, mert pl. Catal Hüyük városában a régészek csak letört fejű istenanya szobrocskákat találtak. A "menekülők" mindenesetre tudták, hogy hova kell menniük, mint a bajba jutott gyermek is mindig tudja hol a szülői ház. A Kárpát-medencébe jöttek haza a Balkánon keresztül, de már hozták magukkal a földművelés és állattartás fejlettebb tudományát, ebből alakul ki a Kőrös–Starčevo műveltség. Ugyanakkor az sem kizárható, hogy a Kárpát-medencében alakult ki a földművelés, (Ságvár, 20.000 éves kapa!), csak a hazatérő Kőrösi-kultúra továbbfejlesztette.
***
ÚJKŐKOR (neolitikum, Kr.e. 7000 - 4500)
"DUNA I. műveltség"
Bükki, Dunántúli műveltség és az anatóliai beáramlás (Kőrös-kultúra, Kr.e. 6500 körül kezdve)
Az utolsó jégkorszak, az ősi vadásztársadalmak kora után a Kárpát-medence népessége nem pusztult ki, és az addigi kultúrák sem tűntek el nyomtalanul. A "gravetti" kultúra folyamatosan ment át az újkőkorba és képezte annak alapját. A jégkorszak fölmelegedésétől kezdve addig néptelen Tisza mentén 8 ezer évvel ezelőtt jelenik meg a hazatérő (?), gabonatermelő Kőrös–Starčevo-i vagy Kőrös–Tisza-i műveltség Anatólia-Balkán felől. Az ideérkezett déliek nem légüres Kárpát-medencét találtak, hanem az alföldi vonaldíszes kerámiát előállító földművelő népességébe "botlottak bele", abba a néhány tízezernyi emberbe (van aki legföljebb 25-30 ezerről beszél), akik Rudi és Samu örökösei voltak, akik már jó ideje szervezetten vadásztak, épített házakban laktak (Jászberény), szőtt ruhájuk is volt már, Hold-naptárt használtak, kapáltak, sarlóval arattak, kerámiát készítettek s már furulyán is játszottak - és akik a délről érkező balkáni "nyomulást" megállították. Három emberöltőn belül, azaz 7900 éve már a Kárpát-medence őslakói is – mind a gracilis népességű dunántúli (bakonyi), mind a helyi cromagnon népességű felvidéki (bükki) műveltségek – átvették a délről érkező korszerű növénytermelés technikáját, a kerámiakészítésben eltérő típust hoztak létre. Azaz némi változtatással átvették a földműves kultúrát anélkül, hogy embertani képük megváltozott volna, hogy szellemi kultúrájukat a mezőgazdasági eljárást átadókéhoz igazították volna. Így a társadalomban továbbra sincs vagyoni, rangi különbség az emberek között, az eszközök között nincsenek fegyverek és nincsenek a telepek körül védművek. A Dunántúl és a Tisza mente erős déli, mediterrán befolyásával szemben a Kárpát-medence észak–keleti, bükki műveltségből kifejlődött őslakói tehát történelmileg rövid idő alatt áttértek a földművelő életmódra, s továbbra is hozzájuk köthető a magyar nyelv és népi hagyomány átörökítése és eredete. A bükki műveltség ez után hamarosan átveszi a korszerűbb földművelő technikát, ellenben nem vette át vele párhuzamosan az ember formájú kerámiát, hanem kialakította a sajátos kottafejes mintázatú, a későbbiekben csak lineáris vonalkerámiának ismert műveltséget. A Kárpát-medencei vonaldíszesek és az Anatólia felől Kr. e. 6000 táján érkezők jelképkincsei közötti meglévő sok hasonlóság - az edényformák, a díszítés módja, a fő vezető jelképek, mint például a spirál - arra utal, hogy, ezek nem lehettek idegenek egymás számára. Úgy tűnik, hogy a magyar Alföldön újra találkozó népek egy közös őstől származnak, mégpedig az őskárpáti gravettiektől.
ÁTMENETI KŐKOR (mezolitikum, ~Kr.e. 10.000 - 7000)
A legutolsó jégkorszak (Würm) után, az átmeneti-kőkorban több hullámú hírtelen felmelegedés is alakította a történelmet, ~15 000, ~11 500, és ~8200 évvel ezelőtt, ami a gleccserek gyors elolvadását eredményezte, globális tengerszint-emelkedést és özönvízeket okozva bolygónkon, jelentősen átformálva a Föld arculatát. A 11500 évvel ezelőtti globális kataklizma emléke őrződhetett meg talán a legtöbb vízözön mítoszban - ez a Nagy Vízözön. A 8200 évvel ezelőtti olvadás meg a Kis Vízözön, ami a Fekete-tengeri Boszporusz-gát átszakadásával lehet összefüggésben.
Az őskőkor vége és az újkőkor kezdete között eltelt kb. 3 ezer év (K r. e. 10000-7000), ez az átmeneti kőkor. A Kárpát-medence alacsonyabban fekvő területeit a jégkorszakot követő átmeneti időszakokban víz árasztotta el, így az életfeltételek csak a magaslati dombvidékeken voltak kedvezőek. Vélhetően erre az időszakra tehető az Erdélyi pallagok, azaz a mesterséges dombvidéki teraszok létrehozása. Vannak más régészeti leletek is ebből az időszakból is, ami arra utal, hogy a vidék nem volt lakatlan: ismertté váltak lelőhelyek ebből a korból, ilyen például Jászberény, amely az átmeneti kőkor középső szakaszának a névadója is. A kutatás mai állása alapján bizonyosnak tűnik, hogy a késői mezolitikum Jásztelek-fázisa megérte az újkőkort, és részben egyidejű volt a Körös-kultúrával. A Jászságban feltárt telephelyeken kívül a Dunántúlon is fellelhetők mezolitikus, tehát átmeneti kőkori lelőhelyek. A Dunai-Tardenoisi mezolitikus kultúra i. e. 6000 körül létezett. A Sződliget és Vác határában a közvetlenül a Duna partján húzódó alacsony dombvonulaton létezett mezolitikus telepeken rendkívüli kis méretű pengék, vakarók, az első sarlók, magas növények begyűjtéséhez használt kések, sátoralap és tűzhelyek. A műveltséget "posztgravettinek" is nevezik, mint a jégkorszak után továbbra is itt élők kultúráját. Ezzel megszűnt az átmeneti kőkorra feltételezett "etnikai vákuum", amelyet korábban néhány kutató feltételezett. A régészet megállapításából tehát az következik, hogy a Kárpát-medence újkőkori lakói az őskőkoriak leszármazottai, azok akik helyben túlélték a jég elvonulását követő átmeneti kőkort.
A kataklizmák időszakában nagy népességkibocsájtás történhetett a jégkorszak alatt, a "gravetti-korban" itt elszaporodó őskárpáti vadászó népességből, melyek egy része - a finn-ág - északra - észak-keletre indult benépesítve Észak-Kelet Európát, egy tekintélyes része pedig dél - dél-kelet irányába, a Duna mentén, létrehozva, vagy kisegítve a Fekete-tengeri, Anatóliai földműves civilizációkat. A Kárpát-medence ebben az átmeneti időszakban nem ürült ki teljesen, nem ment el mindenki szarvast vadászni északra, és földet művelni dél-keletre, ezt bizonyítják pl. a Pilisi és Bükki barlangi gravetti, vagy a Jászsági és Vác környéki mezolitikus vadászkultúra nyomai. Tehát maradt egy mag, amelyik megőrízte kultúráját, nyelvét, genetikai magját, majd ezekből az őskori meglévőkből (túlélőkből) és a korábban innen kitelepült, majd több hullámban visszatérő népességek ötvözetéből jöttek létre új műveltségek.
A paleolitikum után következõ mezolitikum vagy középsõ kõkor gyökeres változásokat hozott az emberiség történetében. Az átalakulás mind a környezetet, mind pedig az egyes vadászcsoportok életmódját érintette. A jégkorszak végén kezdõdõ felmelegedés hatására a hõmérséklet a maihoz hasonlóvá vált, és Magyarország területérõl a tajgaerdõk fokozatosan kiszorultak, helyüket a lombos erdõk vették át. A természeti viszonyokkal összhangban kicserélõdött az állatvilág: a részben kipusztult, részben pedig elvándorolt fajok helyét modern fauna foglalta el. Az új környezeti kihívások a korábbi zsákmányoló életmód kríziséhez vezettek, és a jégkor végi népcsoportok utódait válaszút elé állították. Egy részük nem tudott azonosulni a körülmények viszonylag gyors és átfogó megváltozásával, s inkább követte a jégtakarótól felszabadult észak-európai területekre átköltözõ rénszarvascsordákat. Más részük viszont helyben maradt, alkalmazkodott az új környezethez, és a korábbi rénszarvas-, mamut- és barlangimedve-vadászokból õstulok-, bölény- és gímszarvasvadászok lettek.
Európában a késõ mezolitikum anyagi kultúrájában közvetlenül a neolitikum vagy újkõkor kialakulását megelõzõen mélyreható változások mentek végbe, melyek általános jellemzõikben egységesítették a régészeti forrásanyagot. A korszak kõiparában számos technológiai újítás (retusált csonkítás, völgyelt eszköz, trapéz stb.) tûnt fel, amely a földrajzi és kulturális határvonalaktól függetlenül, térben és idõben differenciáltan az egész kontinensen érvényre jutott. A kõleltárak fent említett módosulása az újkõkori eszközkészlet kialakulásának irányába mutat. Az észak-alföldi mezolitikum kései fázisába tartozó Jásztelek I lelõhely kõipara olyan jellegzetességekkel bír, amelyek alapján beilleszthetõ ebbe a globális folyamatba.
A régészeti és paleoökológiai eredmények alapján bizonyítható, hogy hazánk a mezolitikumnak ebben az idõszakában is egyenrangú részese volt annak a tendenciának, amely a kontinensen körvonalazhatóvá vált.
Mezolitikus (átmeneti kőkori) lelőhelyeket az Alföldön a Jászság területéről ismerünk. A jászsági ásatásokon előkerült állatcsontok tanúsága szerint a mezolit közösségek maximálisan kihasználták a környezeti adottságokat: a zárt/erdei és a nyitott/erdős sztyeppék állatai egyaránt szerepeltek étrendjükön.
Az embert a szükség és a mostoha körülmények kényszerítették rá a magas színvonalú gondolkodásra és a fejlődésre. Az ember nem délről a meleg éghajlatról húzódott északra a civilizáció kialakulása után, hanem a hidegben tökéletesítette technikai vívmányait. Az ember fejlődésének és felszaporodásának egyik igen fontos feltétele a hideg égövi tartózkodás volt, mert a prehisztorikus vadász az elejtett állatokat hideg helyen tárolhatta (tartósíthatta), miáltal a folyamatos ellátás örökös problémája megoldódott. A vadak kísérésére nem kellett már energiát pazarolnia, az állatok vonulási idejét kivárhatta, letelepedhetett, ami további gyors fejlődésre és szaporodásra adott lehetőséget. Az i. e. 9. évezredben bekövetkezett felmelegedés jelentős gondok elé állította a felszaporodott európai nemzetségeket, mert a tarándszarvasok életterének eltolódásával elvesztették legjelentősebb élelemforrásukat. Európa területe ezután csak kevesebb ellátást tudott biztosítani, mely nehézség áthidalására a következő megoldás adódott: a lakosság nagyobb része a rénszarvasokat követve észak és észak-keleti irányba Észak- Szibéria felé vonult (a lappok az elvándorolt állatok nyomában csak Skandinávia északi részéig jutottak); a lakosság másik része helyben maradva soványabb zsákmányért tovább vadászott és halászott, miközben mint már annyiszor megtörtént, lassan belekényszerült egy újabb életmód-változtatásba - ezúttal az élelmiszer megtermelésébe. Az azilieni műveltség túlszaporodott népességéből kiszorult csoportok először az európai gleccserhatárok déli részén kezdhették meg az átállást, mivel ott a klimatikai adottságok ideálisak voltak a termékeny folyóközök megműveléséhez. Alig 2-3000 év alatt a mezőgazdaság komplex technikája magas fokra fejlődött, amit a magyarországi Körös-kultúra (i. e. 6-7. évezredben) is igazol. Az élelemtermelők és faluépítők műveltségüket nem délről hozták magukkal, hanem azt helyben fejlesztették ki, mivel délen ember alig élhetett (a népsűrűség ott csupán 75 fő/1000 km2 lehetett; más becslések szerint az újkőkori (neolitikus) forradalom előtt az egész emberiség létszáma 10 és 100.000 fő között mozoghatott, aminek csak egy jelentéktelen része lakott délen), amit a csontleletek és a jégvermek hiánya is igazol. Ahol a januári átlaghőmérséklet -1 Celsius fok fölött van, jégvermek nem lehetnek használatban; ahol az élelmet nem lehetett hűtéssel konzerválni, ott az újkőkori forradalom előtt folyamatos ellátás nem volt. Továbbá az észak-nyugat- és közép-európai népekkel ellentétben a szórványos déli ősközösségeket nem kényszerítette (!) a klímaváltozás életmódváltásra, mert ők nem az elvonuló rénszarvasokból éltek!
A gazdálkodás legelőször a “nagy vadászterület” közelében, elsők közt a Kárpát-medencében és a Duna termékeny síkságain alakult ki, nem keletebbre vagy délebbre, mivel a vadászterületről a kiáramlás legalkalmasabb vizi útja a Duna volt. Az ukrajnai vagy oroszalföldi lelőhelyek állatmaradványai és egyéb leletei az i. e. 4. évezredben még csak kalkolitikumi vadásztársadalmak életét igazolják, míg a Kárpát-medencében és a Duna termékeny síkságán ugyanabban az időben több fejlett mikrokultúra virágzott (Kukutyin, Lengyel, Tiszapolgár, Bodrogkeresztúr, Rúze, Ráningrád, Várna, stb), ahol a szelídített állatokat már igavonásra is használták.
Az előbbiekből egyenesen következik, hogy az újkőkori forradalom megteremtői az európai vadászkultúrák nemzetségeiből szakadtak ki, így nyelvük is azon népek nyelveiből “kovácsolódott” össze. A Kárpát-medencében nem véletlenszerű vadászat folyt a rénszarvasra, hanem szinte nagyüzemi, jégvermeléses eljárást alkalmaztak, ezért a lakosság száma is ennek megfelelően jóval magasabb volt! Elsőként a Körös-műveltség anatóliai elszármazású betelepülő népe érkezett igazolhatóan olyan létszámban a Kr. e. VI. évezredben, hogy jelentősen fordíthatott volna a nyelvi arányokon. De igen valószínűen nem fordított, mert belebotlottak az itteni gravetti - őskárpáti eredetű alföldi földművesekbe.
A legkorábbi balkáni földmûves civilizációhoz szorosan kötõdõ kora neolit Körös–Starcevo kultúra északi határa mintegy 8000 évvel ezelõtt a Kárpát-medence centrumában húzódott, így attól közvetlenül északra, a Jászságban élõ mezolit vadászcsoportok és a tõle délre letelepedett, már élelemtermelõ gazdálkodást folytató közösségek egymás közelébe kerültek. A Kárpát-medencét kettéosztó határvonal azonban csak idõlegesnek bizonyult: a két különbözõ népességû és gazdálkodású, valamint eltérõ technikai és társadalmi viszonyokkal jellemezhetõ kultúra hordozói között a minimális távolság miatt intenzív információáramlás alakulhatott ki.
A pattintott kőipar éppen a Duna-vidéki újkőkori kultúrákban gazdag. Számos gravetti eszközforma található és ezek ott terjedtek el, ahol korábban gravetti műveltség élt. Vagyis a gravetti kultúra folyamatosan ment át az újkőkorba és képezte annak alapját. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Kengyel községben találták meg Ó-Magyarország legrégibb tönkölybúzáját, melynek kora 8000 év, tehát a fentiek szerint ez is a késő kőkornak felel meg. Ha viszont a fentiek szerint volt tönkölybúza, miért ne lett volna földművelés is? A fiatalabb kőkor kapás gazdálkodással, földműveléssel, állandó, megtelepült népességgel jellemezhető történeti szakasz. Nincs bizonyítékunk azonban arra, hogy ez minden esetben új, idegen népcsoportok bevándorlásával jött létre, hogy őshonos kultúra nem játszott szerepet kialakításában és hogy hirtelen változással következett be. Valószínűbbnek látszik, hogy lassú gazdasági fejlődés eredményeként jött létre, s mi régészetileg már csak azt látjuk magunk előtt mint előzmény nélküli, kész, kerámiával rendelkező kultúrát.
Az utolsó jégkorszak elmúltával, a fölmelegedéssel együtt tehát a gravetti műveltség egy része eltűnik a Kárpát–medencéből – mert népe követte az északra vonuló tundrát és az azon élő rénszarvasokat – s fokozatosan Észak–Európát népesíti be. A helyben maradt "gravettiek" pedig előfutárai a "neolitikus forradalomnak", azaz elkezdődik a földművelés, kerámiakészítés, házépítés, egyszóval a letelepedett műveltség. A Kárpát–medence Würm utolsó lehűlő szakaszának népessége – társadalmi szervezettsége alapján – jól meghatározott nyelvvel rendelkezhetett, s emiatt mind a helyben maradók, mind az elmenők azonos tőszavakkal nevezhették meg a tundra és a lombos erdők határán lévő fákat, hiszen ez a határ ekkor éppen itt is megtalálható volt, illetve a földművelés kezdetén annak alapjait képező szavakat. Ha az akkori őslakók nyelvét ősmagyarnak avagy a magyar tudomány szóhasználatával élve finnugornak tekintjük, akkor ez az az idő, amikor a finn–ág távozott, a magyar meg helyben maradt a Kárpát-medencében.
A finn-ág távozásának időpontja egyelőre ismeretlen, két lehetséges "dátum" között történhetett:
1. A jég visszahúzódásával együtt - ez kb. Kr.e. 10.000 táján a jégkor végén
2. A rénszarvasok távozásával - ez kb. Kr.e. 5.500-ig mehetett végbe (tekintve, hogy a jégkorszak felmelegedését követő növényi vizsgálatok azt mutatják, hogy a Kárpátoktól északra lévő növényzet csak évezredekkel a fölmelegedés után és fokozatosan tért vissza a hajdani eljegesedett területekre. Ez alapján a jégkorszakot közvetlenül követő északi irányú nagy-népesség elvándorlás elgondolása nem hiteles, hiszen növényzet híján állatvilág sem települhetett ezekre a területekre, ezért az emberi lét föltételei nem voltak adottak, csak jóval később, így csak fokozatosan, évezredek alatt lehetett Észak-Európát benépesíteni).
Pontos dátum híján feltehetjük, hogy valamikor a jégkorszak vége és az újkőkor között, az átmeneti kőkorban vált ketté a magyarság és a finnugor-ág, tekintve a tundrai környezettel és a kezdetleges földműveléssel kapcsolatos közös alapszavainkat.
A meginduló kedvező éghajlati változások, valamint a Kárpát-medence ma is köztudott kitűnő termőtalaj adottsága lehetővé tették a letelepedést és a földművelő társadalmi létbe teljesen természetes és harmonikus átlépést. Tehát az utolsó jégkorszak elmúltával az emberősök egy része – a 20 ezer évvel ezelőtt kezdődött felmelegedés hatására – a felmelegedett vidékeken idővel felhagyott az élelmiszergyűjtő halász–vadász életformával, és áttért az élelmiszertermelő életmódra. Az európai folyómellékek elmocsarasodván, az emberek kivonultak onnét, s ekkor elsősorban a dombvidéki esőztető kultúrák fejlődtek tovább (tájátalakítás: hegyoldalak teraszos kialakítása, laposra faragott tetők, stb. lásd itt). A jégkorszak végére igencsak "tele" lehetett a Kárpát-medence emberekkel (természetesen nem a mai szemmel nézve, de becslések szerint több százezer ember élhetett ekkoriban itt), ezt bizonyítja, hogy ebből a "gravetti" időszakból van a legtöbb lelet, szinte országos lefedettséggel, sőt ebből az időszakból van az első földművelés eszköze is, a húszezer éves Ságvári kapa. Így joggal feltételezhető, hogy a felmelegedéssel egyidőben már itt (talán a világon elsőként!) elkezdték a földművelést őseink, a megnövekedett létszám miatt, az eszközeik legalábbis megvoltak ehhez. Tehát fontos kiemelni, hogy a civilizációs mérföldkövet jelentő földművelés helyben kialakulhatott, vagyis lényegében őshonos a Kárpát-medencében.
Kiemelendő továbbá, hogy a földművelés kialakulásától egyre intenzívebb, egyre fejlettebb kultúrát eredményező állandó áramlás indul meg a Kárpát-medence és a Közel-Kelet között, erre a legalkalmasabb útvonal a Duna mentén mutatkozik. Kr.e. ~10.000 környékén tehát több irányban is széterjedhetett az őskárpáti nép:
A fent tárgyaltaknak megfelelően távozik a finn-ág észak-észak-keletre előbb a Kárpátoktól északra létrehozva a "szvidéri" műveltséget, innen történik az északabbra húzódás, később benépesítve a mai Lengyelország-Oroszország erdős területét az Oka folyó és az Urál vidékét (a finnugor népek eredete). Ez a Kárpát-medencei eredetű északi ág viszi az alapnyelvet - ennek nyomai találhatók meg az uráli nyelvek között (a tundra környezet, és a kezdetleges földművelés szavai), innen ered a finnugor nyelvi rokonság a mai magyarral.
Valószínűleg nagy népességkibocsájtás zajlik a Duna mentén (a Duna Evangéliuma!), nyugatra és dél-délkelet felé - az utóbbi irányba kiáramló őskárpátiak idővel benépesítik, de legalábbis kultúrhatással "befolyásolják" a Délkelet-Európa, a Közel-Kelet élhető területeit, és egységes kultúrövezetté alakítják.
A helyben maradók, a mag-őrök, a dombvidékeken (Bükk, Erdély) őrzik a lángot.
***
Dél-keleti, keleti kapcsolatok - a "szabír-magyarok" (~Kr.e. 10 000-től?)
A Duna és vízgyűjtő területe nagyon fontos eleme a Kárpát-medencei műveltségek őskori, újkőkori és későbbi kisugárzásai vonatkozásában, hiszen a folyón haladva hetek (?), hónapok (?) alatt több ezer kilométer távolság tehető meg a mai németországi Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig. A Duna így jó "szolgálatot" tehetett a Kárpát-medencei és a Fekete-tengeri Kaukázusi műveltségek kapcsolatában, folyamatos áramlást és kölcsönhatást biztosítva a két terület között.
A Duna és vízgyűjtő területe nagyon fontos eleme a Kárpát-medencei műveltségek őskori, újkőkori és későbbi kisugárzásai vonatkozásában, hiszen a folyón haladva hetek (?), hónapok (?) alatt több ezer kilométer távolság tehető meg a mai németországi Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig. A Duna így jó "szolgálatot" tehetett a Kárpát-medencei és a Fekete-tengeri Kaukázusi műveltségek kapcsolatában, folyamatos áramlást és kölcsönhatást biztosítva a két terület között.
- Elődeink a Duna mentén könnyedén a Fekete-tóhoz juthattak el (ekkor még nem sós tenger!), s kapcsolatba léphettek az ottani életközösségekkel. A tavon áthajózva ott fekszik a Kaukázus, a másik nagy emberkohó.
- Az ázsiai folyóvidéki síkságokra települőkben kereshetjük a keleti rokon népeink elődeit. A Fekete-tótól keletre a Kaukázus vidéke, még keletebbre a sztyeppe vidéke, a Turáni-alföld, majd keletebbre a Tarim-medence, dél-keletre pedig észak-India, az Indus-völgye található, melyek mind fontos civilizációs gócpontok.
Ezen területek közötti távolság viszont már irtózatosan nagy. De akkor miként lehet magyarázni bizonyos együtt álló tényeket? Vagy másképpen fogalmazva, akkora távolságok áthidalására, mint amit pl. a Mongóliából ide vándorlás jelentene, még annál is sokkal több idő kellett volna, mint ami rendelkezésre állt, mármint az ókorban. A magyarázat csak az lehet, hogy párhuzamosságok álltak fenn az olyan korai időkben, az őskorban, amit több tízezer évben mérünk, majd ennek a párhuzamnak a következtében a színvonalat később is tudták tartani mindenhol. (Ahol a korai harciasok nem tették tönkre teljesen, Keleten, megmaradt, és nálunk, mivel jutott is maradt is belőlünk és gazdagságunkból, és a kettő mai napig sok hasonlóságot mutat, de nem azért, mert Japánig lovagoltunk valamikor. A későbbi Selyemút ennek az elméletnek némileg ellentmond, de ott sem komplett népek vándorlásáról beszélhetünk, hanem inkább kereskedelemről, kultúrelemek áramlásáról)
- Mindenesetre a Duna mentén dél-kelet felé haladók az átmeneti kőkorban még száraz lábbal mehettek át Anatóliába (a mai Törökországba) s akár mehettek a Kis-Ázsián túli élhető területekre is. Vitték magukkal a világról alkotott nézetüket, a „boldogasszonyságot” s azt a társadalmi szervezettséget, amiben mindenki mellérendeltje a másiknak. Egészen az esőzés déli vonaláig mehettek. A rendszeres csapadék ellenére azonban ezeken a helyeken már nem voltak olyan, mindent kielégítő feltételek, mint a Kárpát-medencében, a környezethez mindenütt alkalmazkodniuk kellett. Ezeket a földeket már meg kellett művelniük, hogy élelmiszert tudjanak termelni. A Kaukázus környékén kifejlődött modern ember - lehetséges hogy a Kárpát-medencei gravettiek hatására, vagy ezzel párhuzamosan, a felmelegedés hatására - szintén elkezd földet művelni. Kialakul a Zawi Chemi, Jarmo, Jericho legelső földművelő műveltség. (A gabona magok Földi eredete kérdéses!)
Ez utóbbiak a sumérok és szkíták elődei a szabirok (névváltozatok: sapir, subar, stb.) a Kaukázusban. A gravetti elszármazású kaukázusi műveltségek képviseletében Kr. e. 9200 táján már újkőkori szinten élnek a szabirok. Azok a szabirok, akik nyelvükben azonosak a sumérekkel, majd Árpád népének négy törzsét adják. A dolognak három lehetséges magyarázata adódik:
- 1.) a hívatalos régészeti álláspont szerint a neolitikus forradalom a Közel-Keletről indul, és terjed Közép-Európa felé a Balkánon át.
- 2.) az őskárpáti gravettiek szétáramlásában rejlik, azaz ők adtak népességet, műveltséget és nyelvet nemcsak a nagyüzemi vadászattal foglalkozó kőkori Európának, de a Kaukázusnak is.
- 3.) vagy a felmelegedéssel induló földművelés és műveltség párhuzamosan alakult ki és fejlődött e vidékeken, s terjedt, mígnem találkozott a két (kaukázusi és kárpát-medencei) kultúra, és onnantól kölcsönös egymásra hatás és áramlás zajlik.
Bárhogy is volt, vélhetően az első Duna-völgyi ösvényeket az őskárpáti (gravetti) nép taposta ki, és nem csak nyugatra, hanem a Dontól keletre is terjedtek a mai Észak-Indiáig, mert az átvett gravetti műveltség igen sikeressé tette őket, aminek kifejlődésére a 300 ezer évig tartó Kárpát-medencei kavicskultúra lehet csak az egyedüli magyarázat.
Mindezen terjedés persze nem "hipp-hopp", hanem több ezer év alatt zajlik az átmeneti- és újkőkorban. Ha most nem vesszük figyelembe a mítoszokat, akkor történetileg ez az eurázsiai szabír-sumér-szkíta-hun-magyarság születésének ideje (és egybevág a genetika/régészet/műveltség-kutatás eredményeivel). Nyílvánvalóan ekkor is éltek más emberek ezeken a területeken ilyen-olyan fejlettségi szinten, pl. dél-keleten a mediterrán (gracilis) vagy armenoid (előázsiai) típusok, keleten a mongoloid típusok (mind-mind helyi fejlődés és mutációk eredményei), a kiáramló őskárpátiak velük keveredhettek, azonban a fő kulturális szellemi világképet, az istenanya-hitet, a tudást, a mellérendelő világnézetet a Kárpát-medencei találékony őskárpátiak kisugárzása vihette szét.
Mikor aztán Kr.e 9 ezer éve jött a „kis jégkorszak” okozta elviselhetetlen szárazság, a „termékeny félhold” lakói elhagyták életterületeiket.
- A Tigris, Eufrátesz fölső folyásainál élők lehúzódtak a folyók torkolataihoz, a mai Perzsa-öbölhöz, létrehozva Ur, Uruk, Eridu kultúrákat (al-Ubaid). A kapcsolat továbbra is fennállhatott a Kárpát-medencével, hiszen az Ur városi királysírok anyaga mindegyike a tellur tartalmú erdélyi aranyból készült.
- Az észak-keletre tartók a Turáni-alföldön alakítottak ki sztyeppei életmódot - ők a megalapítói annak a lovas nomád műveltségnek, aminek emlékét az Aral tavon túli Turáni-alföld az elnevezésében még ma is őrzi, s az ettől keletre lévő Tarim-medence egyik jelentős helye volt sokáig. Évezredeken keresztül élő kapcsolat lehetett a Kárpát- és a Tarim-medence között. (lásd. pl. a Kínában talált több ezer éves kaukázusi embertípusú múmiákat)
- Anatóliából pedig nyugati irányba "menekültek" a szárazság elől, éppen azon az „útvonalon”, melyen elődeik egykor odaérkeztek. Bizonyára a mindenható, mindenért felelős istenanyaságról is megváltozhatott a véleményük, mert pl. Catal Hüyük városában a régészek csak letört fejű istenanya szobrocskákat találtak. A "menekülők" mindenesetre tudták, hogy hova kell menniük, mint a bajba jutott gyermek is mindig tudja hol a szülői ház. A Kárpát-medencébe jöttek haza a Balkánon keresztül, de már hozták magukkal a földművelés és állattartás fejlettebb tudományát, ebből alakul ki a Kőrös–Starčevo műveltség. Ugyanakkor az sem kizárható, hogy a Kárpát-medencében alakult ki a földművelés, (Ságvár, 20.000 éves kapa!), csak a hazatérő Kőrösi-kultúra továbbfejlesztette.
***
ÚJKŐKOR (neolitikum, Kr.e. 7000 - 4500)
"DUNA I. műveltség"
Bükki, Dunántúli műveltség és az anatóliai beáramlás (Kőrös-kultúra, Kr.e. 6500 körül kezdve)
Az utolsó jégkorszak, az ősi vadásztársadalmak kora után a Kárpát-medence népessége nem pusztult ki, és az addigi kultúrák sem tűntek el nyomtalanul. A "gravetti" kultúra folyamatosan ment át az újkőkorba és képezte annak alapját. A jégkorszak fölmelegedésétől kezdve addig néptelen Tisza mentén 8 ezer évvel ezelőtt jelenik meg a hazatérő (?), gabonatermelő Kőrös–Starčevo-i vagy Kőrös–Tisza-i műveltség Anatólia-Balkán felől. Az ideérkezett déliek nem légüres Kárpát-medencét találtak, hanem az alföldi vonaldíszes kerámiát előállító földművelő népességébe "botlottak bele", abba a néhány tízezernyi emberbe (van aki legföljebb 25-30 ezerről beszél), akik Rudi és Samu örökösei voltak, akik már jó ideje szervezetten vadásztak, épített házakban laktak (Jászberény), szőtt ruhájuk is volt már, Hold-naptárt használtak, kapáltak, sarlóval arattak, kerámiát készítettek s már furulyán is játszottak - és akik a délről érkező balkáni "nyomulást" megállították. Három emberöltőn belül, azaz 7900 éve már a Kárpát-medence őslakói is – mind a gracilis népességű dunántúli (bakonyi), mind a helyi cromagnon népességű felvidéki (bükki) műveltségek – átvették a délről érkező korszerű növénytermelés technikáját, a kerámiakészítésben eltérő típust hoztak létre. Azaz némi változtatással átvették a földműves kultúrát anélkül, hogy embertani képük megváltozott volna, hogy szellemi kultúrájukat a mezőgazdasági eljárást átadókéhoz igazították volna. Így a társadalomban továbbra sincs vagyoni, rangi különbség az emberek között, az eszközök között nincsenek fegyverek és nincsenek a telepek körül védművek. A Dunántúl és a Tisza mente erős déli, mediterrán befolyásával szemben a Kárpát-medence észak–keleti, bükki műveltségből kifejlődött őslakói tehát történelmileg rövid idő alatt áttértek a földművelő életmódra, s továbbra is hozzájuk köthető a magyar nyelv és népi hagyomány átörökítése és eredete. A bükki műveltség ez után hamarosan átveszi a korszerűbb földművelő technikát, ellenben nem vette át vele párhuzamosan az ember formájú kerámiát, hanem kialakította a sajátos kottafejes mintázatú, a későbbiekben csak lineáris vonalkerámiának ismert műveltséget. A Kárpát-medencei vonaldíszesek és az Anatólia felől Kr. e. 6000 táján érkezők jelképkincsei közötti meglévő sok hasonlóság - az edényformák, a díszítés módja, a fő vezető jelképek, mint például a spirál - arra utal, hogy, ezek nem lehettek idegenek egymás számára. Úgy tűnik, hogy a magyar Alföldön újra találkozó népek egy közös őstől származnak, mégpedig az őskárpáti gravettiektől.
Tehát a Kárpát-medencén belül az újkőkor kezdetén (Kr.e 6000) három elkülönült műveltség (legalábbis a régészet szerint elkülönült, lehetséges azonban hogy közös gyökerű mindhárom műveltség) van jelen, ez a Gordon Childe elnevezésében "DUNA I." műveltsége:
- a Tisza déli részére települt Körös–Tisza-i,
- ettől északra, keletre virágzik az újkőkori bükki műveltség,
- majd nyugatra a dunántúli műveltség.
Ez utóbbi két "csoport" emberei nem érkeztek sehonnan, ezek itt maradtak a jégkorszak fölmelegedésekor. (megjegyzés: a Dunántúl ekkor két kultúrkörből áll, a terület kb. a Balaton vonaláig délről a Starčevo-i műveltség emberével töltődik fel, ám tőlük északra a mezolitikus alapokból építkező helyi népesség lép kapcsolatba a délről jövőkkel. A Starcevo-kultúra és a tőle északra élő helyi népek egymás mellett éléséről és egymásra hatásáról ma már több, a kulturális átmenetet képviselő leletanyag tanúskodik.)
1. Kőrős-Tisza műveltség (piros), 2. Dunántúli műveltség (zöld), 3. Bükki (alföldi) vonaldíszes kerámia műveltsége (kék)
"DUNA II. műveltség"
Tiszai, Lengyeli és a Fekete-tengeri vízözön miatti Vinca beáramlás, valamint a Kukutyini kiáramlás
A würm fölmelegedése 18-15 évezreddel ezelőtt váltott gyorsuló mértékre, majd még három kisebb-nagyobb visszahűlést követően (idősebb dryas 15 ezer éve, az ifjabb dryas 13 ezer éve, és egy rövid lehűlés 8 ezer évvel ezelőtt) a világóceánok 7,5 évezreddel ezelőttre érték el a jelenlegi vízszintjüket, azaz ekkorra fejeződött be a jégkorszak fölmelegedése, az északi féltekét borító jég elolvadása. A Fekete-tenger erre az időszakra területének a felére zsugorodott, mert kiszáradt, ám benne édesvízi élet volt. Az utolsó hirtelen olvadáskor a Boszporusz átszakadt és a Fekete-tenger ekkor rendkívüli gyorsan sós vízzel töltődött fel, az esetlegesen a partján lévő emberi települések részben elpusztultak, részben a környezetbe elmenekültek (-> egyik vízözön mítosz eredete). A Boszporusz átszakadásakor a Fekete-tenger mentén egyszerre több műveltség is megjelent. Jellemzőjük, hogy már a háziasított búzát és az árpát ekés földműveléssel termelték, embert formáló edényeket készítettek, ismerték a rézöntés technikáját és alárendelő szemléletük volt: isteneket tiszteltek.
A Kárpát-medencében a Duna–Tisza összefolyás mellé telepedtek, és hamarosan fölváltották a virágzó Kőrös–Tisza műveltséget. Vinča a legjelentősebb telephelyük, ahonnan Vinča műveltségnek nevezik őket. Rezet bányásztak és rezet öntöttek a Kr. 6. évezred végén, több mint két évezreddel megelőzve a sumér műveltség megjelenését. Ez a műveltség már írt. Írásjeleiket nemcsak a Tatárlakai táblákon, hanem számtalan cseréptöredéken, nem csak a Kárpát-medencében, hanem a Balkánon több helyen meg lehetett találni. Így pl. Thesszalonikiben, a Karanovó műveltségben, majd Erdélyben is több helyen. Az írásjelek mintegy kétharmada megtalálható a későbbi ún. Lineáris A írásjelei között, a Tatárlakai tábla 13 írásjeléből nyolc megtalálható a székely/magyar rovásírás jelei között. A Kárpát-medencében ekkor három műveltség van jelen. A Tisza (Vinča) műveltséggel érintkezett nyugaton az alföldi vonalkerámiás műveltség, amely átterjedt a Dunántúlra is. Északon a Bükki műveltséget találjuk, amely embertanilag nem hígult fel a tiszai műveltség emberével, de nem vette át annak embert formáló kerámiáját sem. Később kottafejes műveltség néven terjedt át a Kárpátokon, egészen a Dnyeperig, és alkotta a kukutyini (cucuteny-i) műveltséget 6 évezreddel ezelőtt. A földművesség mellett az ércbányászat, a fémöntés és a fémfeldolgozás jellemezte a műveltséget, olyannyira, hogy a tőle délre és keletre élő pásztor műveltségeket is innen látták el rézzel. A kottafejes műveltség terjedt aztán tovább Európa nyugati felére, ahol faluközösségek és mellérendelő szemlélete, istenek hiánya jelezte útját. Childe ezt a műveltséget öreg-európai, ill. Duna I és Duna II műveltségnek nevezte, és kiemelte békés jellegét, meg azt, hogy erdőégetéses technikával más forma mezőgazdaságot folytatott, mint a korabeli folyamközi, ill. balkáni műveltségek.
Tehát a Kr.e 5500 időpont környékén egy korszerűbb földművelő társadalom jelent meg a Kőrös–Starčevo-i műveltségre épülve, s felváltotta a korábbi Kőrös–Tisza völgyi műveltséget. Ez volt a Vinča műveltség, amelyet minden bizonnyal annak a népességnek egy része alkotott, mely a Fekete-tenger medencéjének a világtengerek megemelkedése miatti, a Boszporusz-gát átszakadásával történt özönvíz–szerű, katasztrofális gyorsaságú feltöltődésekor észak-nyugat felé menekült. A Vinča műveltség felváltja a Körös–Tisza-i műveltséget, majd tovább terjeszkedik északra. Létrejön az erdélyi boian műveltség. A Vinca beáramlás hozza a Medence mediterrán típusú "emberanyagát" (M35 jelző). Továbbá kiemelendő, hogy az emberiség egyik legkorábbi írásos emléke is ebből a műveltségből származik. Az erdélyi Tatárlakán talált, írásjeleket tartalmazó agyagkorongok kb. hétezer évesek, legalább ezer évvel előzik meg a legkorábbinak tartott mezopotámiai leleteket.
A
bükki
kultúrából, ötvöződve a dunántúli lengyeli műveltséggel, kialakult a
vonaldíszes kerámia műveltsége, melynek alapnépességét a Kárpát–medence
jégkorszakot továbbélő őslakói adják. Ez a Kárpátokról keletre is
terjeszkedve 6800 éve létrehozta a – boian kultúrával kevert – cucuteny
műveltséget, amely pedig hatással volt a 6 ezer éves szvidéri
műveltségre. A bükki műveltség északi és
délkeleti irányban is átnyúlt a Kárpátokon és hamarosan meglehetősen
nagy számú újkőkori telepet hozott létre. Létrejön a Tripolje
(Cucuteny - Kukutyini) műveltség. Mindezek békés, letelepedett földművelők, köztük
harci cselekmény,
rivalizáció nem látszik. Nem látszik nagy méretű kereskedelem sem,
ellenben mégis jelen van
az írás. Nem kereskedelmi elszámolás formájában, hanem szakrális
szövegekként. A településeken azonban
nem látszik védelem,
nem látszik az uraság, nem látszik az alárendeltség, ellenben látszik a
magas szintű kerámia és
fémfeldolgozás, tehát fejlett tudás. A rézkori
műveltségek és Kárpát-medencei rézbányák már Kr.e. 7300-tól ismertek. Jelentős újkőkori lelőhelyek:
- Polgár, egy 7500 éve lakott újkőkori tiszai nagyváros (Polgár-Csőszhalom, a Stonehenge-t jóval megelőző kőkörrel)
- M7-es autópálya Somogyi szakasza (20 lelőhelyből 10 újkőkori)
- Zala, újkőkori nagyvárosok: Sormás, Petrivente (7500 éves és 16 hektáros települést
jelent!)
- 8000 éves kiterjedt újkőkori település Tolnában, Tolna-Mözs határában
A földjükhöz kötődött őslakosok az újkőkori Kárpátok környékén a bükki kultúra, tiszai kultúra, Körös-kultúra, Furugy, szakálháti csoport, Tordos I., Kukutyin, Erősd I., stb. vagy a rézkorban Erősd II., Kukutyin II., Tiszapolgár, Bodrogkeresztúr, Pusztaistvánháza, Kisrétpart, Lengyel, Baden (Podony), stb. mind faluépítő kultúrákról tanuskodnak. Ezen úttörő kultúrcsoportok leszármazottai parasztok (sumérszkíta- szabir nyelven parasutu) lévén nyilván egy helyben maradtak (népes temetőik igazolják!) és a térség termékeny területeit benépesítették. A paraszt foglalkozásából kifolyólag sosem vándorolt, épületeit és megművelt földjét kényszer nélkül el nem hagyta, csupán túlszaporodott családja keresett új életteret magának.
Ezekből a leletekből kiindulva tehát már az újkőkorban is kimutathatóak az egységes Kárpát-medencei műveltség korai elemei, mindazonáltal az újkőkor második felére a Kárpát-medencére korábban jellemző hármas tagoltság megmarad, csak a régészeti nevei változnak:
- az alföldi vonaldíszes kerámia átalakul Tisza-kultúrává,
- a dunántúli vonaldíszes kerámia pedig "lengyeli" műveltséggé.
Az újkőkor végére (i. e. 5. évezred első fele) az egykori
vonaldíszes edények kultúrája és az erdélyi Maros-menti,
valamint a középső balkáni népelemek kultúrájának, technikai
újításainak bonyolult egymásra hatása eredményeképp
a Dél-Alföld elérkezett addigi fejlődése csúcsára (Tisza-
kultúra). Ez az időszak mintegy másfél-kétezer esztendővel
előzte meg a mezopotámiai dinasztiák kezdetét és az
első egyiptomi piramisok korát. Az iparművészeti szépségű kerámiát előállító Bükk kultúra
edényei pedig a törzsterületen kívül messze vidékre eljutottak, a Párizsi-medencétől Ukrajnáig.
1. A lengyeli műveltség, 2. Tiszai-herpályi-csőszhalmi kör, 3. Bánáti-Vinca terület
(Kalicz Nándor: Agyag istenek c. könyvéből)
Genetika:
A Kárpát-medence génállománya ekkor a beáramló népekkel kibővül:
Y-DNS (apai): M170 - I "aurignaci" (EU7) + M17 - R1a "gravetti" (EU19) jelzőjű őskőkori génállomány kiegészül a Közel-Keletről érkező újkőkori földművelő bevándorlási hullám révén több genetikai ággal
- M170 - I2a, mely a Kőrös-Starčevo műveltség embere még ma is 16%-os részesedéssel,
- YAP M35 - E1b haplocsoport, a mediterrán embertípus, ma 8% részesedéssel,
- M172 - J2 hg, mely szintén anatóliai, kaukázusi eredetű, a Dunántúli újkőkori Lengyeli műveltség embere (ma 6,5%).
Külön érdekesség, hogy a Kárpát-medencében az újkőkorban találkozó két genetikai ág, a helyi őslakos I1 hg és a Kőrös-Starčevo műveltséggel érkező I2a tulajdonképpen testvérek, mindkettő az M170 legágazása, így érthető miért tudott olyan gyorsan és békésen összeforrni a helyi paleolitikus és mezolitikus alapokból "érkező" dombvidéki (Bükki és Dunántúli) őslakosság az Anatólia felől beérkező rokon földművelőkkel.
mtDNS (anyai): U5 + H őskőkori + a T2 haplocsoport, mely a Kelet-Mediterráneum és Anatólia vidékéről származhat (vélhetően az újkőkori Kőrös? Vinca? műveltséggel érkezik a Kárpát-medencébe) .
***
A vonaldíszes kerámia műveltség kiáramlás nyugatra (Kr.e 5700-tól)
Vonaldíszes, mészbetétes
„Bükki edény” Mályinkáról
Az iparmûvészeti szépségû kerámiát elõállító Bükk kultúra edényei a törzsterületen kívül messze vidékre eljutottak. A népesség által ellenõrzött, részben lakott területre esnek a legfontosabb északkelet-magyarországi (és délkelet-szlovákiai) nyersanyagforrások, köztük a különösen népszerû obszidián, azaz vulkáni üveg lelõhelyei. Már az újkőkorban is kimutathatóak az egységes Kárpát-medencei műveltség korai elemei. Az európai kultúra gyökerei az újkőkori Kárpát-medencei műveltségekben erednek. Európa első magas műveltsége, a bükki és a dunántúli műveltség ötvözetéből létrejött vonaldíszes kerámia kultúrája a mai Magyarország területéről indult ki Kr.e. 5700 körül, a helyben kialakult proto-magyar műveltséget a Kárpát-medence továbbsugározza Észak- és Nyugat-Európába mégpedig úgy, hogy nem egyszerűen a kultúra adódott át, hanem kiemelkedő tudású vándorok vitték szerteszét - talán a "kurgán inváziók" elől "menekülve". A vonaldíszes kerámia kori sírok csontvázainak DNS vizsgálatának eredményeit úgy értelmezik, hogy a kultúra hordozói a Kárpát-medencéből vándoroltak Közép-Európa más részeire, a vándorlók többsége magas tudással bíró fiatal nő. Ez a tény a korabeli Kárpát-medencei társadalom anyajogú (idegen szóval: matriarchális) jellegére éppúgy utal, mint a kimagaslóan magas tudás meglétére. Európa a vonaldíszes kerámia kimagasló tudással bíró népének köszönheti többek között a földművelés, a házépítés, a temetkezés, a kifinomult fazekasság, a magas színvonalú kőmegmunkálás tudományait. A vonaldíszes kultúra ismertetőjegye a hosszú ház is. A legrégebbi, 7500 éves hosszú házak nyomait a Magyarországon tárták fel.
A vonaldíszes műveltség népének szétáramlása sem előzmények nélküli, hanem a gravettiek azok, akik előttük benépesítik Európát és a Kaukázust. A vonaldíszes kerámia műveltség hazai eredetét igazolja az újkőkori Bükki kultúra, amely térség - az eddigiek alapján nem meglepő módon - a magyar folytonosság ékes bizonyítéka az őskőkortól az újkőkoron át, tovább egészen napjainkig. A Bükki barlangok és környékének emberi folytonosságát a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat barlangfeltárási eredményei is igazolják.
Az újkőkori Bükki kultúra tehát
fényes bizonyítéka annak, hogy a Kárpát-medencei magyar folytonosság az
őskőkortól fennáll legalább az 50 ezer éves Szeleta műveltségtől, és amely önállóan
kifejlesztette a földműveléshez szükséges eszközöket, és az
élelemtárolásra és főzésre kialakított magas színvonalon és művészi
érzékkel elkészített kerámia edényeket. Mindezek igazolják, hogy a
neolitikus forradalom a Kárpát-medencében is kezdődhetett már igen
korán, tehát nem az Anatóliából érkező Kőrös-kultúra hatása révén jött
létre, ez utóbbi legfeljebb csak fejlesztett rajta, de hazai vonaldíszes kerámia műveltség önállóan fejlődött ki és sugárzott szét Európában az újkőkorban - vélhetően ugyanazon a "Duna menti útvonalon" mint a gravetti korban, az akkor még "gravetti" szinten élő lévő embercsoportokat felfejlesztve.
Ez a Kárpát-medencéből kiinduló műveltség adja az európai civilizáció jégkorszak utáni alapját.
Ez a Kárpát-medencéből kiinduló műveltség adja az európai civilizáció jégkorszak utáni alapját.
Térkép. Európa -5. évezredi földművelő műveltségei
Jelmagyarázat: (1) Körös-Starcevo és azzal rokon csoportok (2) a vonaldíszes kerámia népe
(3) cardium kerámia csoportjai
(3) cardium kerámia csoportjai
(Stuart Piggott: Vorgeschichte Europas. I. Kindler Verlag, München, 1974. 107. o.)
Piggott térképe jól szemlélteti azt, amit látnunk kell: ebben az időben Európában az anatóliai elszármazású bevándorlók (1), az őshonos alföldi vonaldíszesek (2) és a szórványos cardium kerámia népe (3) művel földet. A cardium szórványos, komolyan nem számolhatunk vele, mint alapozó jellegű műveltséggel. Marad a másik kettő, a déliek és az alföldiek. Az anatóliai elszármazású déliek kiterjedt hídfőt építettek ki Délkelet-Európában. Műveltségük azonban akkor jutott további lehetőséghez, amikor a Kárpát-medencébe hatolva találkoztak az itteniek saját földműveseivel, mert ezek voltak Európa valódi benépesítői. Az összefoglaló régészeti térképekről megállapítható, hogy a Körös-Starcevo hatott ugyan a helyiekre, de műveltségük Alföldön felvett elemei tovább a helyieken keresztül jutottak a földrészen tovább. Ennél még sokkal fontosabb az, ha Európa kezdeteit tárgyalva végre belátjuk, e két műveltségen kívül nincs más nép, amelyből a későbbiek során fejtegetésekbe kell fogni, későbbi ügyeket megmagyarázni, mert ők Európa igazi alapítói. Minden más fejlemény ezek következménye. [MZS]
Genetika:
Az I1 hg ma Észak-Európában rendelkezik a legnagyobb arányokkal, ám az egyesek által vélt skandináviai eredetét cáfolni látszik az a tény, hogy egyrészt a késő paleolitikumi vadászok délről-északra haladva tehát Közép-Európából népesítették be Észak-Európát, másrészt az I1 haplocsoport legkorábbi jele, egy korai neolitikus Y-DNS minta Nyugat-Magyarországról származik. (Szécsényi-Nagy és mások (2014)), a korai vonaldíszes kerámia kultúrából, amely később az új mezőgazdasági életmódot Lengyelország, Németország és Nyugat-Európa nagy részében elterjesztette. Ez azt jelenti, hogy az I1 haplocsoport Közép-Európában, a Kárpát-medencében volt jelen a neolitikus terjeszkedés idején. Úgy tűnik, hogy az északi vonaldíszes kerámia lakosságának alapító hatása az I1 családok hirtelen robbanásához vezetett, talán részben a közép-európai terep és állatvilág jobb ismereteinek köszönhetően. Az I1 később Észak-Németországból Skandináviába terjedt.
***
Kiáramlás keletre Erdélyből (Kr.e. 5100) - elő-szkíták létrejötte (?)
(Grandpierre A. alapján)
Talán a Vinca műveltség megjelenésével összefüggésben, a túlszaporodást elkerülendő történt meg egyes kutatók szerint a második nagy népességkibocsájtás a Kárpát-medencéből, mely kiáramlás a szkíták közvetlen elődeihez vezet.
Kr.e. 5100-tól kezdve a Kárpát-medencéből, pontosabban az Erdély-Felső-Tisza körzetből (I) jelentős népesség települt ki az Al-Dunához (II), a Meótiszhoz (III), a Volgakönyökhöz (IV) és a Kaukázusba (V). Ez az öt hatalmas művelődési központ évezredeken át meghatározója volt az eurázsiai fejlődésnek.
Az i.e. 5100-ban indult népesség-kitelepülés egyes kutatók szerint milliós nagyságrenddel jellemezhető, hiszen több ezer településről van szó, s ezek átlagos népessége néhány száz fő. Az i.e. 5500-tól i.e. 2400-ig az eurázsiai síkság nyugati felén élő kukutyini-tripoljei műveltség népéről (Cucuteni-Trypillian culture, 2010) úgy vélik, hogy utódaik a szkíták. Ha viszont az eurázsiai síkság népe a Kárpát-medence ősnépéből települt ki, akkor a Kárpát-medence őshonos népe a szkíták elődje. Mivel a székelyek magyarul beszélnek, és őrzik ennek az ősnépnek a hagyományait, szokásait, ezért arra a következtetésre jutunk, hogy a Kárpát-medence őshonos népe, a szkíták, és a székely-magyarok egyugyanazon gyökerű nép, különböző korokban, különböző megközelítésben nyert elnevezései. Az i.e. 5100-tól az ókori görögök koráig ez a népesség sokszorosára növekedhetett.
A szóban forgó korban és körzetben több ezer településen lakott a népesség, tehát létszáma többszázezres, milliós nagyságrendű volt már az i.e. 5. évezredben. Az új környezetben hamarosan hatalmas fejlődés indult be, ahogy azt a királyi kurgánok építése is jelzi. Ez a nép 3 000 éves fennállása után folytatódik a pre-kimmerek (gerendavázas műveltség, srubnaya) és a pre-szkíták (andronovói műveltség) népében (3. kép), a Kárpát-medencétől Koreáig terjedő hatalmas övezetben.
A szóban forgó korban és körzetben több ezer településen lakott a népesség, tehát létszáma többszázezres, milliós nagyságrendű volt már az i.e. 5. évezredben. Az új környezetben hamarosan hatalmas fejlődés indult be, ahogy azt a királyi kurgánok építése is jelzi. Ez a nép 3 000 éves fennállása után folytatódik a pre-kimmerek (gerendavázas műveltség, srubnaya) és a pre-szkíták (andronovói műveltség) népében (3. kép), a Kárpát-medencétől Koreáig terjedő hatalmas övezetben.
(*) A Fekete-tengertől északra megjelenő újkőkori telepek forrása nem biztos, hogy csak Erdély, hanem összefüggésben lehet a Fekete-tengeri vízözönnel, a Boszporusz-gát szakadása következtében hirtelen tengerré váló tó katasztrófájával, ahonnan az ottani földművesek egy része északra menekült (lásd Cser-Darai anyag, sztyeppei pásztorműveltségek kialakulása).
***
Ha
végigtekintünk az alföldi vonaldíszesek és az Anatólia felől Kr. e. 6000 táján érkezők
jelképkincsén, akkor meglepetten láthatjuk, hogy sok hasonlóságot láthatunk köztük. Az
edényformák, a díszítés módja, a fő vezető jelképek – mint például – a spirál mindkettőnél
nagy becsben tartatik. A szemlélő pedig megláthatja, hogy ezek nem is lehettek idegenek
egymás számára. Szinte hihetetlen, de mégis úgy tűnik, hogy a magyar Alföldön újra
találkozó népek egy közös őstől származnak, mégpedig az őskárpáti gravettiektől. A Kárpát-medencét
elhagyó őskárpátiak a Kaukázusban Kr. e. 9200-ban már juhokat tenyésztenek,
belakják először Kisázsia keleti végeit, majd az egészet, sőt soha nem látott fejlődést
indítanak el a Régi Keleten.. Az ő leszármazottaik indulnak visszafelé Ó-Magyarországra úgy
nyolcezer évvel ezelőtt, hiszen közös jelképkincsük ezt mondja nekünk. Emiatt Ó-
Magyarország és a Kaukázus vidéke igen régóta rokonnépek hazája. E két ragozó központ a
későbbiek során is a szellemi tudás központja marad. Olyan erős kisugárzást észlelhetünk itt,
amely sok más táj mellett a Folyamközt is önálló műveltség kialakulására indította el.
Ahogy Ó-Magyarország újkőkora, és népességének szétáramlása Európát tette lakhatóvá, úgy Ázsia esetében a Kaukázus, majd Szíria, Anatólia válik népességkibocsátóvá. Ezután jutnak el a földművesek Kánaánba és a Folyamközbe, majd onnét még keletebbre India felé is.
Az egész magyari művelődés góca a Kárpát-medence és a vele rokon népeket éltető Kaukázus és Folyamköz. [MZS]
Ahogy Ó-Magyarország újkőkora, és népességének szétáramlása Európát tette lakhatóvá, úgy Ázsia esetében a Kaukázus, majd Szíria, Anatólia válik népességkibocsátóvá. Ezután jutnak el a földművesek Kánaánba és a Folyamközbe, majd onnét még keletebbre India felé is.
Az egész magyari művelődés góca a Kárpát-medence és a vele rokon népeket éltető Kaukázus és Folyamköz. [MZS]
A Kárpát-medence és a Közel-Kelet / Mezopotámia újkőkori régészeti leleteinek összevetése a két terület kapcsolatára utal, a két műveltségi kör feltűnő párhuzamosságot mutat:
Kb. Kr. e. 6000-től virágzott a Haszúna-, a Szamarra-, a Halaf- és az al-Ubaid-kultúra Mezopotámiában:
- a Halaf-műveltség egybeesik a Körös-Starcevo- és a Duna 1.-kultúrával,
- a Duna II-nek nevezett pedig al-Ubaiddal.
- Míg a Duna III., a bodrogkeresztúri korszak pedig az Uruk IV. fázissal esik egybe.
A Halaf- és a Körös-kultúrkör kerámiájának formája, díszítése feltűnően hasonló. A vizsgálatok szerint a Kárpát-medenceiek helyi agyagból készültek, így nem délről származtak. Az említett műveltség kerámiája az özönvíz előtti al-ubaidi kerámiával is erős hasonlóságot mutat.
Nem egészen állja meg a helyét tehát az a kijelentés, miszerint a történelem Sumerben kezdődött. Sumerben "csupán" - a korábbi kulturális hagyományok továbbfejlődésének eredményeként - kialakultak az első városállamok, illetve mindaz, ami a városi életmóddal együtt jár. A civilizáció legtöbb újítása ugyanis a sumir kultúrát messze megelőző időkbe vezet vissza. Mégpedig az előzőkben körvonalazódott hatalmas vidékre: Kárpát-medence-Földközi-tenger keleti partvidékei-Mezopotámia- Fekete-tenger-Kaszpi-tenger. E vidékek lakói már majdnem "mindent" tudtak akkor, amikor a sumir civilizáció kezdetét vette: öntözőcsatornákat építettek, feltehetőleg hajóztak, amihez matematikai és csillagászati tudásra volt szükség, ismerték a "városrendezést", fejlett kézművességük volt és így tovább. Úgy tűnik, a neolitikumban a Földközi-tenger keleti mellékén létezett egy nagy művelődési kör, amelynek centruma Mezopotámia volt. Ennek az óriási kulturális egységnek a határát a Kárpát-medence és a Szudéta-vidék alkotta.
Az újkőkori ragozó nyelvű kultúrkör
Egy újkőkori "civilizáció" képe bontakozott ki előttünk, az európai kultúra gyökerei a Kárpát-medencei műveltségekben erednek. A Kárpát-medence folyamatos, békés életteret biztosított az itt élőknek, így teljesen hihető, hogy az újkőkori népessége az őskőkori népességből származik, azaz folyamatosan lakták a medencét, akik képesek voltak magukba olvasztani az új érkezőket. Az Európai kontinens a történelmi idők előtt Közép-Európában volt a legfejlettebb, Kr. e. 6500-3500 között igazi "aranykori" civilizáció virágzott itt. Önmagából született, a kései paleolitikum Duna menti kultúrájának rejtett energiáiból merítve. A Kárpát-medencei műveltség kialakításában szerepet játszható déli-délkeleti hatásokkal kapcsolatban inkább kultúrdiffúzió az elfogadható, semmint embercsoportok nagy tömegű vándorlásának az eredménye.
Közel-Kelet és a Kárpát-medence térsége - mint élettér és
mint "őshaza" - egymástól el nem választható, mert az özönvíz
utáni időszakokban az állandó kapcsolat nemcsak a népcserében,
hanem az anyagbeszerzésben és kereskedelemben is megmutatkozik. Eurázsia összes aranybányái között az egyetlenek
a Kárpát-medence erdélyi érclelő helyei, ahol "tellur" tartalmú
az aranyérc. Az a tény, hogy a Mezopotámiában eddig
kiásott aranytárgyak (az UR városi királysírok anyaga) mindegyike
ebből az erdélyi aranyból készült, talán elegendő bizonyítékként
szolgál a két tér állandó kapcsolatára. De Tutenkamon
aranykincsének anyaga is ugyancsak innen való.
És ha már arany...
És ha már arany...
Az emberiség tudatában kitörölhetetlenül él egy ősi Aranykor képe, amikor még tökéletes boldogságban élt mindenki, béke és jólét jellemezte ezt az időszakot, és ez az Anyaistennő birodalma volt. Az említett vidékekről tízezrével kerültek elő istennő-szobrocskák, némelyek a paleolitikum, de elsősorban a neolitikum idejéből, sőt a szobrocskák arcvonásaikban hasonlítanak a Fekete-tengertől északra, a Kárpátok és Erdély térségében fellelt kisplasztikai alkotásokra. Mindez azért is fontos, mert erre a boldog Aranykorra vezetik vissza többen is a Grál-legendák eredetét. Mostanra egy hatalmas, a történelmi idők előtt létező "birodalomra'' bukkantunk; amelynek lakóit az eddigiek ismeretében nevezhetjük a neolitikus kultúrkör, az Aranykor vagy akár a vízözön előtti "civilizáció" népének. [BZS]
***
RÉZKOR (Kr.e. 4500 - 2800)
Jellegzetes rézkori edények (Zók, Kr.e 3000)
"DUNA III. műveltség"
Tiszapolgári, Bodrogkeresztúri, Balatonkörnyéki, és Báden/Péceli kultúrák
A Kárpát-medencében fellelhető nagyszámú, nagyméretű és feltűnő réztárgyak miatt az őskor korábbi hármas tagolása – kő-, bronz- és vaskor – mellé indokolt volt a rézkor beiktatása is. A rézkor (vagy kőrézkor, mivel a rézkor időtartama alatt a szerszámkészítés egyik alapanyaga továbbra is a kő maradt, a fémtárgyak inkább díszítő jellegűek vagy státuszszimbólumok) fogalmát nem minden földrajzi területen vezethették be a régészek, csak ott ahol volt ilyen jellegű fémfelhasználás (min pl. a Kárpát-medencében, vagy a Közel-keleten). A kőrézkor pontos időbeli behatárolása földrészenként és területenként eltérő, attól függően, hogy az adott területen mikor kezdődött meg a fémmegmunkálás. A Kárpát-medencei műveltség ebből a szempontból is különleges, tekintve, hogy a rézkor itt egészen a Kr.e. 3. évezred derekáig húzódott. (forrás)
A korábbi nyersanyagok
helyébe a réz és az
arany lépett. E két fém tudatos
felhasználásával a rézkor
idõszakára már valódi,
iparszerű fémművesség megszületésének
lehetünk tanúi.
A Kárpát-medencei rézkor évszámokkal kifejezhetõ abszolút kronológiai rendszere ma már a kalibrált radiokarbon (14C) adatokon nyugszik. Eszerint a korai rézkor a Kr. e. 4500/4400–4000, a középsõ rézkor a Kr. e. 4000– 3600/3500, a késõ rézkor a Kr. e. 3600/3500–2800/2700 közötti idõszakot töltötte ki. Ezt az idõrendet a régészet összehasonlító módszereivel nyert adatok is alátámasztják.
A Kárpát-medencei rézkor évszámokkal kifejezhetõ abszolút kronológiai rendszere ma már a kalibrált radiokarbon (14C) adatokon nyugszik. Eszerint a korai rézkor a Kr. e. 4500/4400–4000, a középsõ rézkor a Kr. e. 4000– 3600/3500, a késõ rézkor a Kr. e. 3600/3500–2800/2700 közötti idõszakot töltötte ki. Ezt az idõrendet a régészet összehasonlító módszereivel nyert adatok is alátámasztják.
A neolitikum és a rézkor közötti
lassú váltás valamikor a Kr. e. IV. évezred táján következett
be. Az erdélyi, felvidéki rézbányákat már a neolitikum végén
művelni kezdték, és megindult az érc feldolgozása is. Európai
összehasonlításban is nagyszámú és nagyméretű, feltűnő réztárgyak
tűnnek fel a Kárpát- medencében. Európa rézkora a Balkánról
- beleértve Erdélyt is - indult; mutatja a Times régészeti
atlasza is. Az európai civilizáció
Kárpát-medencei forrásának jelentőségét mutatja az a tény is, hogy a rézkort
megelőzően is már több ezer éves előzményeket követően Kr.e. 4000-től virágzó
műveltség van jelen a Kárpát-medencében, amely időpont az "elsőnek" beállított sumér
civilizációnak még csak a kezdete!
1. Tiszapolgár, 2. Bodrogkeresztúr, 3. Ludanice, 4. Balatonkörnyék, 5. Pécel (Báden)
Kalicz Nándor térképe, "Agyag istenek"
Kalicz Nándor térképe, "Agyag istenek"
A késő újkőkori Alföld régészeti csoportjait fedi a Tisza-Herpály-Csőszhalom elnevezés. Az Alföld déli részétől a Felső-Tisza vidékéig
terjedt, a kezdetei Kr. e. 4000- 3800 körül sejthetők. A
Tisza vidékén a környezeti
változások felerõsítették a
Tisza–Herpály-kultúra belsõ
gazdasági és társadalmi
ellentmondásait, s ez véget
vetett az évszázados egyenletes
fejlõdésnek. Az anyagi
kultúrában és a szakrális elképzelések terén érzékelhetõ folyamatosság
alapján azonban szó sem volt a korábbi népesség
kipusztulásáról. A késõ neolitikum települési halmokból
(tellekbõl) és síkvidéki falvakból álló laza települési
rendszerét a korai rézkori Tiszapolgár-kultúra idején, a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodva, kis lélekszámú
telepek sûrû hálózata váltotta fel. Az új kultúra elterjedési
területe is nagyjából azonos az elõdökével, bár a
rézkor elején kimutathatók kisebb elmozdulások. A korszak
történelmi fontosságú újdonsága az aranyból készült
ékszerek és az elsõ súlyos rézeszközök, illetve -fegyverek
megjelenése volt.
A Dunántúlon - ahol a lengyeli kultúra népe élt - a késõ neolitikus és a kora rézkori településrendszerben
még ennyi különbség sem mutatható ki.
Itt a Lengyel-kultúra késõi neolitikumba tartozó klasszikus
fázisát töretlenül követte a korai rézkorba nyúló késõi idõszak.
Egyes falvak folyamatosan továbbéltek vagy a korábbi
település közvetlen közelében épültek újjá. Az anyagi
kultúrán belül egyedül az edénymûvességben észrevehetõ
a változás, de ennek inkább csak idõrendi, mint kulturális
jelentõsége van. Egyes falvak folyamatosan továbbéltek vagy a régebbiek közelében épültek újjá
A Tisza-
műveltség tehát az újkőkori Körös-Starcevo-kultúra helyén, a lengyeli
pedig a dunántúli vonaldíszes kerámia népének a helyén alakult
ki, azok továbbfejlődésének eredményeként
jöttek létre. A középső vagy java rézkor a Dunántúlon a Balaton–Lasinja és a
ludenicei csoportokkal, az Alföldön a bodrogkeresztúri kultúra hatalmával írható le. Az Alföldön, illetve az ahhoz
közvetlenül kapcsolódó peremterületeken a nagy sírszámú
temetõk egyértelmû tanúsága szerint a Tiszapolgár kultúrát
folyamatosan követi a Bodrogkeresztúr-kultúra, amely a rézkor igazi
fénykora: az aranyból készített hatalmi jelvények és a tömör,
néha használhatatlanságig súlyos, ezért már csak jelképes
rézcsákányok ideje. Az arany- és réztárgyak ritkaságából
eredõ érték alapján használóik és/vagy tulajdonosaik
saját közösségük tagjai elõtt megkülönböztetett tiszteletben
álló, világi vagy szakrális vezetõk lehettek.
A késő rézkort az egész Kárpát-medencében elterjedt, az egységesülést
jelentő badeni/péceli kultúra uralja. A műveltség
Kr. e. 3500 körül, tehát l000 évvel a minószi civilizáció előtt (!)
alakult ki, s mikor kiderült,
hogy a kultúra törzsterülete Magyarországon van, a Baden-péceli kultúra elnevezést kapta.
A külsõ befolyás és az elõzõ évszázadok-évezredek
alatt átöröklõdött helyi hagyományok keveredésébõl addig
soha nem látott, nagy kulturális tömb keletkezett. Az
anyagi és a szellemi kultúra egysége különösen a Baden/Pécel kultúra
korai korszakában, a Boleráz-idõszakban feltûnõ.
Ma még nem ismerjük, mi lehetett az az erõ, amely képes
volt az erõsen különbözõ alapokból a Kárpát-medence
egészére kiterjedõ egységet kovácsolni..
A korszak
világhírű lelete, az első európai kocsimodell, Budakalászon került
elő.
Összesen 273 rézkori lelőhely található Erdély területén. Csak rézcsákányt – magyarul fokost – 117 lelőhelyen azonosítottak. A lelőhelyek és leletek
elképesztő mennyisége arra mutat, hogy valóságos, nagyszámú népesség lakta e tájat. Ilyen
népsűrűség mellett nyilvánvalóan elkerülhetetlen népességfelesleg kialakulásáról beszélni, és
az elvándorlók sorsáról is szót ejteni. Az újkőkori és rézkori (kőrézkori) népesség Kárpát-medencéből
való kiáramlásának időbeli ütemezését nézve azt láthatjuk, hogy a vonaldíszes
kerámia és a réz is meglehetős lassúsággal áramlik szét Európában. Egyik sem teríti be
szélesebb környezetét pár évtized alatt, hanem komótosan, de ugyanakkor szívósan terjed
szét. A terjedés sebessége arra mutathat, hogy akkoriban még nem árutermelés és áruterítés
által hódít egyik sem, hanem az azt hordozó népesség természetes terjedése viszi magával.
Emiatt gondolhatunk elsősorban e találmányok népszaporulat általi elterjedésére. A jelek szerint egy jól
berendezkedett társadalom jelenléte köthető e korhoz. [MZS]
Az erdélyi rézművesség korai elterjedése a Kr. e. III. évezredben.62
Jelmagyarázat: (1) Fokosok,
(2) Rézraktárak
Kultúraterjedés: a fejlett műszaki képességek újra jobb helyzetbe hozták annak művelőit.
A földeken megnőtt új szerszámaikkal a termés, az erdőben a kitermelt fa mennyisége, vagyis
a föld eltartó képessége javult e találmánnyal is. Emiatt rövidesen tovább növekedhetett a
népesség száma is. Mint hegyvidéki terület, - Erősd leletei is ide tartoznak, - népfeleslegét a
síkságok felé – jobbára a magyar Alföld, de a túloldal felé is, mely utóbbi lakóit a Cucuteni
(Kukutyin)-Tripolje kultúra néven ismerjük, - vezette el. A találmányt a terjeszkedő, táguló
nép vitte széjjel a földrészen. Európa egyes részei között akár évezredek is eltelhettek. Európa akkori benépesülésében e műszakilag élenjáró területek
népessége alaposan kivette a részét ugyanúgy, ahogy a vonaldíszes kerámia népe is
szétáramlott. Sőt, a réz elterjesztőiben második nagy benépesülési hullámot kell lássunk a
vonaldíszesek nyomában, szinte ugyanazon ösvényeken. Miután
ugyanonnét – a Kárpát-medencéből származtak el – megerősítették a korábbiakat. Műveltségük
gyökere mindenesetre azonos volt. Már a vonaldíszes kerámia népének szétterjedése során
láthattuk, hogy a Kárpát-medencében “valami” történt a dél-keleti feláramlású gondolattal. Itt
átdolgozták, új életet leheltek bele és továbbküldték.
A folyamatosság egyenes és nyilvánvaló, a magyar rézkor mindenképpen része történelmi folyamatosságunknak. Nemcsak kapocs más történeti korok között, de esetünkben az erdélyi rézzel az újabb lendületre kapó kisázsiai, folyamközi hatásokat is láthatjuk benne. Itt is a helyiek és beérkezők együttműködése adja a végeredményt, ebben azonban erősebben érezhető a beérkezők jelenléte, mint korábban. Az Erdélyben folyó fémfeldolgozást nyugodtan nevezhetjük nagyiparnak, annak összes egyéb következményével együtt: bányaművelés, fakitermelés, népességrobbanás, művelődési összpontosulás, fejlett technológia birtoklása, építési kedv fellendülése, munkahelyek keletkezése, és minden, ami még az élenjáró fejlődés velejárója. Ilyen gazdasági és népességi körülmények csakis igen jól szervezett állam működése mellett képzelhetőek el. Ha ehhez hozzávesszük a folyamközi sumér királysírok erdélyi aranyból készült leleteit, akkor nem sok kétségünk lehet nemcsak a szervezettségről, de mezopotámiai kapcsolataink valós voltáról is. Ha pedig ez így volt, akkor a magyar rézkori államról, netán királyságról beszélünk most, mégha közvetlen adataink nincsenek is nevéről és felépítéséről. Bárhogyan is nevezték, léte a munkán, alkotáson, kézzelfogható eredeti műveltségen alapult. Gazdasági alapokon induló népességgyülekezése bizonyos idő elteltével népfelesleg kialakulásához vezethetett, amely újra a vonaldíszesek kiáramlási ösvényein haladva terül szét Európa már utóbbiak által belakott tájain. [MZS]
A folyamatosság egyenes és nyilvánvaló, a magyar rézkor mindenképpen része történelmi folyamatosságunknak. Nemcsak kapocs más történeti korok között, de esetünkben az erdélyi rézzel az újabb lendületre kapó kisázsiai, folyamközi hatásokat is láthatjuk benne. Itt is a helyiek és beérkezők együttműködése adja a végeredményt, ebben azonban erősebben érezhető a beérkezők jelenléte, mint korábban. Az Erdélyben folyó fémfeldolgozást nyugodtan nevezhetjük nagyiparnak, annak összes egyéb következményével együtt: bányaművelés, fakitermelés, népességrobbanás, művelődési összpontosulás, fejlett technológia birtoklása, építési kedv fellendülése, munkahelyek keletkezése, és minden, ami még az élenjáró fejlődés velejárója. Ilyen gazdasági és népességi körülmények csakis igen jól szervezett állam működése mellett képzelhetőek el. Ha ehhez hozzávesszük a folyamközi sumér királysírok erdélyi aranyból készült leleteit, akkor nem sok kétségünk lehet nemcsak a szervezettségről, de mezopotámiai kapcsolataink valós voltáról is. Ha pedig ez így volt, akkor a magyar rézkori államról, netán királyságról beszélünk most, mégha közvetlen adataink nincsenek is nevéről és felépítéséről. Bárhogyan is nevezték, léte a munkán, alkotáson, kézzelfogható eredeti műveltségen alapult. Gazdasági alapokon induló népességgyülekezése bizonyos idő elteltével népfelesleg kialakulásához vezethetett, amely újra a vonaldíszesek kiáramlási ösvényein haladva terül szét Európa már utóbbiak által belakott tájain. [MZS]
Míg az európai fejlődésben, különösen pedig Európa nem központi területein az
újkőkort közvetlenül a bronzkor váltotta fel, hazánk területén az újabb kőkor és a bronzkor
között gazdag rézkori kultúra kifejlődésének vagyunk tanúi. Valószínű, hogy a réz ismerete a
tőlünk délre eső vidékekről jutott el a Kárpát-medencébe, de feldolgozása már itt, a helyi
lakosság részéről történt. Ennek valószínűsége mellett szól, hogy a Kárpát-medencén kívüli
területeken – a Balkánt leszámítva – rézműves központok nem voltak abban az időben
Európában. A fejlett rézművesség kialakulását lehetővé tették a Kárpátok és Erdély gazdag
rézlelőhelyei, bár bizonyítékok vannak ma már arra vonatkozóan is, hogy a rézkor emberei
más ércekből, olvasztással is jutottak rézhez és azt ötvözetlenül használták fel. Miután
rézeszközöket nagy számmal találtak olyan területeken, ahol rézbányászatról nem lehetett szó
(pl. az Alföldön), valószínű, hogy a rezet nyers állapotban szállították és a használat helyén
dolgozták fel.
A magyar rézkor, mely a Kr. e. ötödik évezred közepén fejlődik ki, ősrégészeink
feltevése szerint a hazai újkőkori kultúrák folytatásaként jött létre és így autochtonnak
(bennszülött) tekinthető. Bizonyítja ezt mindenekelőtt az, hogy rézkori kultúránk fejlődésében
jól tükröződnek az újabb kőkorból a rézkorba való átmenet fejlődési jellegzetességei. A rézből
készült eszközök mellett sok csiszolt, különösen átfúrt kőeszköz is van rézkorszakunk
leletanyagában, úgyszintén számos pattintott kőeszköz is: hosszú kőpengék és finoman
szilánkolt nyílhegyek. Éppen ezek a jellegzetességek tették indokolttá, hogy a hazai rézkori
fejlődést két periódusra tagolják. Az első periódus még az újkőkorból való átmenet (kőrézkor
– eneolitikum) jellegzetességeit képviseli, míg a második a rézkor teljes kifejlődésének a
kultúráit öleli fel.
...Ó-Magyarország első, a teljes medencére kiterjedő egységes, és javarészt őshonos
művelődésével állunk szemben. Az újabb keltezések fényében ez az ómagyar államalakulat
Európában mindenképpen a legkorábbi nagykiterjedésű országnak tűnik, de a Folyamköz
művelődési eredményeit is megelőzni látszik 1300 évvel (a fejedelmi kocsileletek Úr-ban
2700-as keltezéssel szerepelnek). Itt most a második olyan esettel állunk szemben – az első a
tatárlakai korongok voltak, - ahol kb. 1000 évvel bizonyult magyarországi régészeti lelet
korábbinak a sumér leleteknél.
Többszörösen
elismerten folyamatos ó-magyarországi társadalmi alakulás egyenes következményét láthatjuk
az egész medencére kiterjedő egységesülésben. Ez a tény ma sem lenne akármi, de Kr. e.
4000-ben elképesztő szellemi teljesítmény. Olyan, amely bizonyos vonatkozásokban nemcsak
a Folyamköz vetélytársává avatja e földet, de évezredes előnyökkel is felruházza. Országunk 6000 évvel ezelőtt az emberi
művelődésben élenjáró volt.
A badeni vagy rendes magyar nevén péceli kultúra őstörténeti szerepe rendkívül fontos. Elterjedési területe a
vonaldíszes örökségből jól levezethető lengyeli, illetve az Alföldön a tiszai, herpályi és
csőszhalmi kultúrák, még közelebbről a belőlük származó korai és középső rézkori
művelődések területének nagyon jól megfelel. Ennek megfelelően magába olvasztotta a
Lasinja és Furchenstich (dunántúli), továbbá a tiszapolgári és bodrogkeresztúri kultúrák
hagyatékát, tehát népcsoportjait. Nagyon hosszú idő után ekkor először a Kárpát-medence
egész nyugati és középső része ismét egységes egészet alkot, sőt, ha számításba vesszük azt,
hogy vele egyidőben Erdélyben rokon művelődés (a Cotofeni nevű) élt, akkor az egész
medence szinte egyetlen azonos kultúrát táplált, amihez még a Kárpátokat nyugatról és
északnyugatról kísérő sáv is társult. Ez az egységes művelődés messze kiterjedt minden irányban, beletartozott Ausztria,
Morvaország, Csehország, Dél-Németország és Ukrajna is.
A péceliek Magyarországát ma az itteni rézkor átmenetének tekintik a bronzkorba. [MZS]
***
Kurgánok, kunhalmok népe a sztyeppéről
A rézkor végén olyan, a hitvilággal
kapcsolatba hozható emlékek
is felbukkannak, amelyek feltehetõleg
a Kárpát-medencét keletrõl megközelítõ sztyeppei
népek hatását tükrözik. A Baden-kultúra idején, a Kr. e. 4. évezred második felében
a dél-oroszországi gödörsíros műveltségből kezdett beszivárogni a sztyeppei kurgánok, vagy kunhalmok népcsoportja
a Kárpát-medence keleti, alföldi részére. Egyelõre csak
temetkezéseiket ismerjük, amelyek kisebb-nagyobb halmok
formájában az alföldi táj jellegzetességei. A sírhalmok
– kurgánok – alá a közösség egy vagy néhány tagját temették.
Adataink a helyi Baden-kultúra és a kurgánok népe
békés egymás mellett élésére utalnak. A kurgánok népe nem egyszer a Baden-kultúra temetõiben
létesítette jellegzetes temetkezéseit,
ami a temetõk mint szakrális
körzetek közös tiszteletét és
használatát jelzi.
***
A kurgán polémia
Itt most szükséges egy nagyobb lélegzetvételű kitérőt tennünk, ugyanis az uralkodó indoeurópai szellemiségű történetírás még mindig nem derítette ki az "indoeurópaiak eredetét" (nem is csoda, mivel ilyen nincs) a vita az un. kurgán "inváziók" kérdése körül élesedik ki. Az indoeurópai szemlélet szereti magát a dicsőséges hódítók szerepébe helyezni, e szerint a keleti sztyeppékről érkező kurgán, vagy magyarul kunhalmok népe - mint az első harcias nagyállattartó hódítók - végigégették az akkori Európát, véget vetve az addigi békés, mellérendelő anyaközpontú társadalmi rendszereknek, majd a későbbi csatabárdosok, "indoszkíták" ugyanígy, hódítással szerezték meg Európa földjét. Ezt az elméletet ma már több nyugati kutató, illetve idehaza Mesterházy Zsolt is tételesen cáfolja.
De a kurgán-kérdésnél maradva, Marija Gimbutas, a litván származású amerikai kutató szerint a régi, mellérendelő, élettisztelő Európa kultúráját a több hullámban érkező kurgán törzsek pusztították el. A kurgán-törzsek korábban a Volga és a Dnyeper között laktak, ahol társadalmuk jellegzetesen más volt, mint a békés régi Európáé. Nomádok voltak, elsősorban pásztorkodással foglalkoztak, és patriarchális, erősen hierarchizált társadalomban éltek. Isteneik is harcias istenek voltak és a papságot is férfiak alkották. A harcias kurgánok körülbelül i. e. 5000-ben háziasították a lovat, amivel jelentősen mozgékonyabbá váltak. I. e. 4500 körül rátámadtak a békés régi Európára, amit leromboltak, és magukat uralkodó osztállyá tették. A régi Európa kultúrája azonban nem tűnt el, hanem összekeveredett a hódítok kultúrájával, hol erősen, hol kevésbé alárendelve magát a másik mintában élő berendezkedésnek.
De a kurgán-kérdésnél maradva, Marija Gimbutas, a litván származású amerikai kutató szerint a régi, mellérendelő, élettisztelő Európa kultúráját a több hullámban érkező kurgán törzsek pusztították el. A kurgán-törzsek korábban a Volga és a Dnyeper között laktak, ahol társadalmuk jellegzetesen más volt, mint a békés régi Európáé. Nomádok voltak, elsősorban pásztorkodással foglalkoztak, és patriarchális, erősen hierarchizált társadalomban éltek. Isteneik is harcias istenek voltak és a papságot is férfiak alkották. A harcias kurgánok körülbelül i. e. 5000-ben háziasították a lovat, amivel jelentősen mozgékonyabbá váltak. I. e. 4500 körül rátámadtak a békés régi Európára, amit leromboltak, és magukat uralkodó osztállyá tették. A régi Európa kultúrája azonban nem tűnt el, hanem összekeveredett a hódítok kultúrájával, hol erősen, hol kevésbé alárendelve magát a másik mintában élő berendezkedésnek.
A régészet fenti megállapításai szerint viszont békés együttélés jellemzi ezt a korszakot, a sztyeppei nomádok együtt éltek a helyi, Tisza vidéki rézkori népcsoportokkal. Más kutatók, mint pl. Mesterházy Zsolt szerint semmiféle harcias bevonulás nem történt, hanem mindez csak az indoeurópai történetírás szellemiségének hamis terméke, akik minden "honfoglalást" csak hódítással tudnak elképzelni. Fontos tehát tisztázni a kurgán-kérdést, mivel láthatóan a rézkor egyik fontos fejezete.
A korábban többször idézett szerzőpáros Cser Ferenc és Darai Lajos így vélekedik erről a kurgán kérdésről:
A kurgán "hódítások"
(Cser-Darai, M. Gimbutas alapján)
"A
Kaukázusi M89 génállományú ember másik fő haplotípusa, az M170 a
Kaukázustól északra alakult ki, mely a Fekete tótól északra kiáradó
Jamna műveltség, majd pedig később a kurgán műveltség lesz 7500 éve.
Hozzájuk köthető az alárendelő szellemiség megjelenése, a fegyverek, a
lótenyésztés, és ezáltal a gyors helyváltoztatás lehetősége. Később
Európa korábbi lakóira települt kurgán hódítóként három hullám során
Kelet és Nyugat-Európát indoeurópaizálva kialakul a helyiekkel
ötvöződött kurgán műveltség indogermánnak nevezett alakja.
Történetük
röviden: az orosz sztyeppe pásztornépei befogták a lovat és
kialakították a harci baltát, – kezdetben kőből, később rézből – és a
jelen előtt 6. évezred közepén megindult délnyugat felé az első kurgán
invázió. Ennek forrása az orosz sztyeppe déli peremén élő halomsíros
műveltség volt. Ennek során a harcibaltások fölégették a balkáni
műveltségeket, és megjelent ott is a sztyeppén ekkorra már egyeduralkodó
társadalmi tagozódás és annak jele: a gazdag ember sírja a szegény
mellett. Különösen gazdagok voltak azok a sírok, melyek fölé hatalmas
dombot – kurgánt – emeltek, ahová a főnököt temették, gyakran
udvaroncaival és ágyasaival egyetemben. Az első kurgán invázió még
mindent fölégetett, és pásztor műveltséget vitt a korábbi földművelő
helyére.
Az inváziót követően néhány emberöltővel később azonban újra helyreállt a
földművelés, hogy aztán a következő, a második kurgán invázió idején, a
jelen előtt 5,5 évezreddel, a lovas kocsi birtokában, már ne égessék
föl azt, hanem rátelepedve, úr és szolga viszonyt teremtve folytassák az
alárendelő szemléletű műveltséget. Ennek a forrása az orosz sztyeppe
északkeleti területe, a Volga és Káma vidéke volt. A korábbi
faluközpontok közösségi házai átalakultak urasági erőddé, ahol már az
urak hitének megfelelő formájú kerámia és rézeszközök sorozata készült.
Ám
ebben az időszakban jelent meg ezen a területen a bronz is, amihez a
környezet bronzával ellentétben ötvöző elemként nem arzént – később ónt –
használtak, hanem antimont. A Kárpát-medence antimon bronzának a
minősége olyan jó volt, hogy később még a vaskorszak megérkezését is
késleltette, mert a Kr. e. 5. évszázadban ez a bronz még mindig olcsóbb
és jobb volt, mint a korabeli vas. A második kurgán invázió elsősorban a
Kárpátokon belül a Tisza és a Duna mentén haladt északra, majd
nyugatra, de nem hatolt be a dombvidéki műveltségi területekre.
Ugyanakkor a Kárpátoktól északra is haladt, és ekkor a Dnyeper keleti
oldalától a vonalkerámia műveltsége északra, északkeletre "menekül", és
az Ural nyugati területeit foglalja el. A glottokronológiai
eredményekkel összhangban ekkor távozhatott az ‘ugor‘ műveltség Európa
közepéről, és kezdett a nyelve lepusztulni, hogy mára mintegy harminc
nyelvjárásban csak töredékeiben tartalmazza mindazt, amit a magyar nyelv
még ma is bír.
A
harmadik kurgán invázió forrása immár a Kárpát-medence nyugati fele
volt. 5 évezreddel ezelőtt indult el Somogyvár-Vinkovciból az ú.n.
harangedény műveltség nyugatra, teljessé téve Európa
indoeurópaizálódását. Ezzel egy időben jelent meg – ettől függetlenül – a
már sumér nyelvűnek mondható műveltség a Folyamközben. A Kárpátok
északkeleti területein – a medencén belül és kívül egyaránt – a
vonalkerámiás műveltség szinte érintetlenül továbbélt eddig. Ez több
mint három évezredes viszonylag egységes fejlődést jelent. Ennek magva a
bükki műveltség volt, aminek a maga korába a Felvidéken, egészen az
Alföld pereméig, majd Erdélyben több mint 700 telepe ismeretes. Ha egy
műveltség ennyi ideig viszonylag folyamatosan fejlődhet, akkor a
műveltséghez tartoznia kell egy viszonylag fejlett nyelvnek is. Ha a
továbbiakban nem találkozunk olyan eseménnyel, aminek során ez a
műveltség kiirtódott volna, akkor a területen élők nyelvében még ma is
meg kell találnunk a hosszú ideig fejlett műveltség nyelvét, mint
utódnyelvet."
Cser-Darai szerzőpáros egyértelműen nem rokon-népeknek tekinti a
sztyeppei lovas nemzeteket, hanem hódító, harcos jövevényeknek, akik
időnként rátelepültek a Kárpát-medencei őshonos magyar népre. Érhető az
érvrendszer, miszerint a magyar népet nem biztos, hogy jó összemosni a
keleti harciasabb rokonnépek történetével, mert ez okot adhat a további
történelmi csúsztatásokra, azaz hogy a magyarok is csak valami keletről
érkezett hódító népek, azonban ez a modell nem veszi figyelembe a
Kárpát-medencéből történő népességkibocsájtásokat, és az ezekből eredő
egyértelmű rokoni kapcsolatokat a keleti, kaukázusi, mezopotámiai, sztyeppei sumér, szabír, szkíta, stb.
népekkel, és éppen ezért nem is veszi figyelembe, hogy ezek keleti
irányból történő betelepülések valójában többnyire hazatérések, az ókori
Mezopotámiai háborús gócpont és annak következményei miatt elmenekülő
rokonok biztonságos helyre, a Kárpát-medencébe történő
áttelepedéséről van szó.
A "kurgán" kérdést Cser-Darai többnyire a litván régésznő, Marija Gimbutas
munkásságából meríti, amin viszont még erőteljesen érezhető az
indoeurópai történetírás hamis rétege, mely szerint a harcibaltás kurgán
az indoeurópaiak vélhető "dicsőséges" hódító eredete. Cser-Darai
szerint "Az első kurgán invázió még mindent fölégetett, és pásztor műveltséget vitt a korábbi földművelő helyére" - és ezt az adatot László Gyula Vértesszőlőstől Pusztaszerig művéből veszik... csakhogy ők maguk is utalnak rá, hogy a korabeli földművesek erdőégetéses módszerrel művelték a földet,
azaz a kimerült földterületre erdőt ültettek, majd később felégették, a
hamuval újra termővé téve a talajt. Tehát amennyiben ennek a kornak a
régészeti rétegeiből égetés nyomaira bukkanunk, az még nem feltétlenül
jelenti azt, hogy a kurgán invázió felégette a Kárpát-medencét, hanem
akár jelentheti az erdőégetéses földművelés nyomait is. Egyébként Makkay
János meg is jegyzi, hogy szinte sehol sem látni Európában régészetileg
kimutatható égésnyomokat a belső népességmozgások körül, pedig ő még
mindig harcias indoeurópai csatabárdosokat lát e kor keleti
bevonulóiban. A csatabárdokat a magyar történetírás fokos néven ismeri Badiny Jós Ferenc könyveiből. Különös módon a fokos szót a magyar szakirodalom úgy kerüli, ahogy van...
bronz fokosok
A kurgán-hipotézis vagy kurgán-elmélet tehát sok neves régész – Marija
Gimbutas, Colin Renfrew, Thomas Gamkrelidze, Vaszilij Ivanov, Igor
Gyjakonov, James Patrick Mallory – törekvésében hasonló, de részleteiben
egymásnak teljesen ellentmondó elméletének összefoglaló neve. Ezek az
eredeti, régészetileg jól megalapozott kurgán-művelődés területét térben
és időben kiterjesztve a kurgánok terjedését akár az i. e. 5.
évezredtől és a kelet-európai sztyeppe helyett akár Közép-Európából, a
Balkánról vagy Anatóliából kiindulva megpróbálják az indoárja népek
helyett az indoeurópai népek őstörténetével összekötni. Ezek régészeti
megalapozottsága azonban nagyon hiányos, rengeteg bizonyítatlan
hipotézist tartalmaznak. (Makkay János. Az indoeurópai népek őstörténete. 145–7. o.)
Mivel
a magyarság őskora, ókora, eredete csakis eurázsiai méretekben
tárgyalható, így most részletesebben ki kell térnünk Kelet-Európa
történetére, különösen a kurgán kérdés körüli történelemhamisítás
miatt.
(A szkíták indogermánosítását a történelem-hamis rétegek fejezetben részletezzük.
(A szkíták indogermánosítását a történelem-hamis rétegek fejezetben részletezzük.
A "kurgán inváziók" egy másik szemlélet szerint
(Mesterházy Zsolt A magyar ókor c. könyve alapján)
(103.o.)
"Az indoeurópai népek őstörténetét tanulmányozva megállapíthatjuk, hogy mind a mai
napig bezárólag is igen sok őshazaelméletet fogalmaztak meg. Ezek abban állnak egymással
rokonságban, hogy leginkább Eurázsia területén jelölték ki azokat az ebben a szellemben dolgozó kutatók. ...
Nem véletlenül perlekedik velük Makkay János, aki
táblázatba szerkesztette az aktuális vezető indoeurópai elméletek legfontosabb ismérveit. Bár
a vita itt az ún. kurgánelmélet mentén élesedik ki, végül is a Kr. e. 5. évezredtől számított
történések leírása körül zajlik a polémia. Összesen hét ilyen elméletet sorol fel, amelyeket az
azokat megfogalmazó kutatók nevéhez lehet kötni. Ezek Gimbutas, Renfrew, Gamkrelidze és
Ivanov, Djakonov, Mallory, Anthony és Sheratt 1982 és 1991 között keltezve, azaz nem régi
keletűek. Götz [László] többségükkel behatóan foglalkozik máshol már idézett könyvében [Keleten kél a nap], mégpedig
rájuk nézve megsemmisítő eredménnyel, magyarul kézből cáfolja és szedi ízekre
megalapozatlan és alapvető tényeket figyelmen kívül hagyó munkásságukat. De nem
számíthatnak kegyelemre az indoeurópai alapokon álló régész Makkaytól sem - bár a külső
szemlélő érzékelése szerint itt komoly csata dúl, valójában csak övéit korholja, - aki szerint:
“A hét elmélet öt szempontjából tehát alig van, amelyben akár csak megközelítő lenne az
egyetértés. Természetesen még a vélemények azonossága sem jelenthetné azt, hogy a
feltevések valósak és bizonyítottak. Ezen kívül nagyon sok, egymást gyengítő érvük is van.
Számomra a fő baj az, hogy régészetileg nem igazolhatók, esetenként régészetileg
tájékozatlanok, sőt gyermetegek, márpedig így egy (Kr. e.) 4. évezredre vonatkozó elmélet a
levegőben lóg.” (Makkay János: Az indoeurópai népek őstörténete. Budapest, 1998. 272. o.) ...
A Kr. e. 4. évezred elején a mai Ukrajna keleti felében és Dél-Oroszország csatlakozó területén a felső-paleolitikus késő-gravetti régészeti műveltség keleti ágának paleolitikus-mezolitikus halász-vadász kultúrfokon élő utódait találjuk. Majd a 4. évezred közepén a Dnyeper-zúgók táján, az Igren félszigeten, valamint a Szurszkij és Sulajev szigeten, Melitopolnál és Zsitomir mellett kezdetleges, fésűs-gödrös díszítésű kerámia jelenik meg, jellegzetes csúcsos aljú edényekkel és kagylóporral soványított agyaggal. ... Számunkra ez a fésűs-gödrös kerámia különösen is fontos és érdekes, mert a későbbi időkben lassanként az egész kelet-európai erdőöv egész területére felhatolt, ahol mind a fésűs-gödrös díszítési mód, mind pedig az agyag kagylóporral történő soványításának szokása még évezredekig megmaradt a kulturálisan kevésbé fejlett területeken.
Az előbb említett fésűs-gödrös díszítésű kerámiát használó Észak-Pontusz - vidéki
telepek lakosai még nem ismerték a földművelést, csupán egyes helyeken (pl. Igren) lehet az
éppen, hogy megkezdődő állattenyésztés nyomait megtalálni. Ez a műveltség tehát még
szubneolitikus fokon állt.
Ezekből a kezdetekből fejlődött ki Kr. e. 3000 táján a Dnyeper-Donyec műveltség, amelynek több szinonim megnevezése is használatos a szakirodalomban, ami gyakran igen lényeges félreértésekhez vezethet, ... elnevezéseit tehát félreértések elkerülése végett ... felsoroljuk: 2. észak-pontuszi kultúra, 3. Mariupul kultúra, 4. korai okkersíros kultúra, 5. korai gödörsíros kultúra, 6. kurgán I. kultúra (Gimbutas). Ez a műveltség képviseli a neolitikum legkorábbi kezdeteit a Dnyepertől keletre fekvő térségben, bár a népesség nagyobb része még halászatból és vadászatból élt. Földművelés és állattenyésztés nyomai csak a nyugatabbi, a Dnyeperhez - azaz a nyugat-ukrajnai Tripolje kultúrához - közelebb eső részeken mutatható ki. Ugyanígy a kerámia is még igen ritka, s ami van, az a korábbi fésűs-gödrös szubneolitikus típus későbbi fejleménye. Jellegzetesek a temetkezések: hosszú, árokszerű gödrökben, vastag okkerrétegre helyezve, szorosan egymás mellé és részben egymás fölé is fektetve gödrönként többtucatnyi csontváz található, okkerrel felülről is bőven meghintve. Ez a temetkezési szokás szolgált alapul az okkersíros és gödörsíros kultúra elnevezésekhez. A Dnyeper-Donyec kultúra népessége a hosszúfejű cro-magnoid paleoeuropid embertani típushoz tartozott.
Majd Kr. e. 2500 körül, szintén a keletebbi ukrajnai vidékeken, de kelet felé már a Volgáig is kiterjeszkedve, kialakult a késői gödörsíros kultúra (szinonim elnevezései: késői okkersíros kultúra, kurgán kultúra, illetőleg Gimbutas külön terminológiájában kurgán II. kultúra), amely azonban a földrajzi terület részbeni megegyezése ellenére sem tekinthető a Dnyeper-Donyec műveltség továbbfejlődésének. Az embertani adatok ugyanis azt bizonyítják, hogy a késői gödörsíros kultúra kialakulása 2500 táján dél felől érkezett új rövidfejű népesség megjelenésének következménye volt. A jövevények részben rövid idő alatt teljesen asszimilálták, részben pedig északabbra szorították az ott talált paleoeuropidokat. Ennek megfelelően gyökeresen megváltozott a temetkezési rítus is: a Dnyeper-Donyec kultúra tömegsírjaival szemben kizárólag egyedi temetkezések találhatók. Ugyanígy a kerámia is alapvetően eltér a korábbitól: a szomszédos földművelő kultúrák edénytípusai és díszítő motívumai jelennek meg.
Ezekből a kezdetekből fejlődött ki Kr. e. 3000 táján a Dnyeper-Donyec műveltség, amelynek több szinonim megnevezése is használatos a szakirodalomban, ami gyakran igen lényeges félreértésekhez vezethet, ... elnevezéseit tehát félreértések elkerülése végett ... felsoroljuk: 2. észak-pontuszi kultúra, 3. Mariupul kultúra, 4. korai okkersíros kultúra, 5. korai gödörsíros kultúra, 6. kurgán I. kultúra (Gimbutas). Ez a műveltség képviseli a neolitikum legkorábbi kezdeteit a Dnyepertől keletre fekvő térségben, bár a népesség nagyobb része még halászatból és vadászatból élt. Földművelés és állattenyésztés nyomai csak a nyugatabbi, a Dnyeperhez - azaz a nyugat-ukrajnai Tripolje kultúrához - közelebb eső részeken mutatható ki. Ugyanígy a kerámia is még igen ritka, s ami van, az a korábbi fésűs-gödrös szubneolitikus típus későbbi fejleménye. Jellegzetesek a temetkezések: hosszú, árokszerű gödrökben, vastag okkerrétegre helyezve, szorosan egymás mellé és részben egymás fölé is fektetve gödrönként többtucatnyi csontváz található, okkerrel felülről is bőven meghintve. Ez a temetkezési szokás szolgált alapul az okkersíros és gödörsíros kultúra elnevezésekhez. A Dnyeper-Donyec kultúra népessége a hosszúfejű cro-magnoid paleoeuropid embertani típushoz tartozott.
Majd Kr. e. 2500 körül, szintén a keletebbi ukrajnai vidékeken, de kelet felé már a Volgáig is kiterjeszkedve, kialakult a késői gödörsíros kultúra (szinonim elnevezései: késői okkersíros kultúra, kurgán kultúra, illetőleg Gimbutas külön terminológiájában kurgán II. kultúra), amely azonban a földrajzi terület részbeni megegyezése ellenére sem tekinthető a Dnyeper-Donyec műveltség továbbfejlődésének. Az embertani adatok ugyanis azt bizonyítják, hogy a késői gödörsíros kultúra kialakulása 2500 táján dél felől érkezett új rövidfejű népesség megjelenésének következménye volt. A jövevények részben rövid idő alatt teljesen asszimilálták, részben pedig északabbra szorították az ott talált paleoeuropidokat. Ennek megfelelően gyökeresen megváltozott a temetkezési rítus is: a Dnyeper-Donyec kultúra tömegsírjaival szemben kizárólag egyedi temetkezések találhatók. Ugyanígy a kerámia is alapvetően eltér a korábbitól: a szomszédos földművelő kultúrák edénytípusai és díszítő motívumai jelennek meg.
Ha most közelebbről megtekintjük ezeket az éppen említett szomszédos földművelő kultúrákat, akkor a késői gödörsíros műveltség déli szomszédságában találjuk a korai transzkaukáziai kultúrát, amelynek északi, északkeleti irányú kiterjeszkedését a 3. évezred derekán Lugovoje, Velikent, Kajakent és Mamaikutan leletei jelzik a Káspi-tenger nyugati partvidékén, ami viszont azt jelenti, hogy a korai transzkaukáziai kultúra 2500 körül északon már nagyjából elérte a Terek folyó vonalát. A nyugati szomszéd pedig a balkáni és a kárpátmedencei késő-újkőkori műveltségek közvetlen keleti és észak-keleti terjeszkedése útján a 4. évezred vége felé kialakult Cucuteni-Tripolje kultúra volt Moldvában és Nyugat-Ukrajnában. Ennek a földrajzi helyzetnek megfelelően a késői gödörsíros műveltség kialakulásában és etnikai összetételében is legelsősorban a korai transzkaukáziai műveltség játszotta a főszerepet, bizonyos balkáni-tripoljei hatásokkal kiegészülve. - A tripoljei területektől keletre a késői gödörsíros műveltség volt az első érett neolitikus kultúra Kelet-Európában. Ezeknek az újabb megfigyeléseknek és a pontosabb időrendi besorolásnak megfelelően a modern kutatás a késői gödörsíros vagy kurgán kultúra gócát a Kubán-Majkop műveltségben látja. Bizonyítottnak vehetjük - szögezi le pl. Müller-Karpe, - hogy a Kubán műveltség a Káspitengertől és a Volgától Ukrajnáig terjedő térségben a 3. évezred második felében jelentkező földművelő, fémeket használó rézkori művelődési komplexum, azaz a késői gödörsíros vagy kurgán kultúra kialakításában és elterjesztésében meghatározó kulturális szerepet játszott. A műveltség területén található fémtárgyak, fegyverek, díszítő motívumok, ékszerek és edények mind Kubán-Majkop közvetítésével kerültek el Dél-Oroszországba. Ugyanez vonatkozik a csiszolt kőbaltákra is.
...
Müller-Karpe utolsó megjegyzése a csiszolt kőbaltákról egészen nyilvánvalóan oldalvágás az
úgynevezett “csatabárdos” teória hívei felé. Az indogermanocentrikus szemléletű őstörténet kutatásban ugyanis
már a múlt század vége óta mindig újra és újra előrángatják azt a közkedvelt hagyományos elképzelést, amely
szerint a kelet-európai csiszolt kőbalták - a “csatabárdok” - lennének az ősi, még egységes indogermán népesség
régészeti hagyatékai. Nevezik ezeket “csatabárdosok”-nak (Streitaxtleute), de gyakran “zsinórdíszes kerámiás
csatabárdosok”-nak is (schnurrkeramische Streitaxtleute), mivel ezek a kőbalták sokszor zsinórdíszes kerámia
társaságában fordulnak elő. Ezt a hipotézist az utóbbi években már csupán az úgynevezett “ahisztorikus”
indogermanisztikai irányzat melengeti, a legtöbb neves kutató azonban kereken képtelenségnek minősíti, amint
azt Müller-Karpe világosan meg is mondja: “ ...hogy a zsinórdíszes kerámiások indogermánok voltak-e, az
azokhoz a kiagyalt értelmezésekhez tartozik, amelyek a tudományos megismerhetőség határain túl terülnek
el...” Eddig Götz.
Hát akkor kik voltak ezek a nem indoeurópaiak, akik körül olyan nagy érzelmek dúlnak az elmúlt utolsó évezred utolsó évszázadának történészei, régészei között? A kérdés megválaszolását a Kaukázus környéke népeinek összeolvadási (etnogenezis) folyamatának bővebb leírása segíthetné. Bár részletes útmutatóval még nem szolgálhatok, de vázszerű képünk van. A gravettiek kaukázusi megtelepedése, a szabir újkőkori művelődés kialakulása és folyamatossága helyben és a folyamközi műveltségekben azt mutatja, hogy törés nélküli történet visz addig, amikor a mezopotámiai népvándorlások I. Sargon fellépése után újra visszaér többek között újra a Kaukázus vidékére, ott Kubán-Majkop néven lendületes művelődés megalapítói lesznek. Ők lesznek azok, akik háromszáz évvel később elhagyják hazájukat és Ó-Magyarország és később Európa bronzkori csodáját segítik világra jönni. Az Olvasó vérmérsékletére bízom azt, hogy azt a népet, amely a Folyamköztől Ó- Magyarországig megtett útján mikor nevezendő sumérnak, szkítának, keltának, (ó-)magyarnak. A nép ugyanis kevéssé változott, inkább csak a történelemben felbukkanó nevek választanák el egymástól az egyébként azonosakat.
Hát akkor kik voltak ezek a nem indoeurópaiak, akik körül olyan nagy érzelmek dúlnak az elmúlt utolsó évezred utolsó évszázadának történészei, régészei között? A kérdés megválaszolását a Kaukázus környéke népeinek összeolvadási (etnogenezis) folyamatának bővebb leírása segíthetné. Bár részletes útmutatóval még nem szolgálhatok, de vázszerű képünk van. A gravettiek kaukázusi megtelepedése, a szabir újkőkori művelődés kialakulása és folyamatossága helyben és a folyamközi műveltségekben azt mutatja, hogy törés nélküli történet visz addig, amikor a mezopotámiai népvándorlások I. Sargon fellépése után újra visszaér többek között újra a Kaukázus vidékére, ott Kubán-Majkop néven lendületes művelődés megalapítói lesznek. Ők lesznek azok, akik háromszáz évvel később elhagyják hazájukat és Ó-Magyarország és később Európa bronzkori csodáját segítik világra jönni. Az Olvasó vérmérsékletére bízom azt, hogy azt a népet, amely a Folyamköztől Ó- Magyarországig megtett útján mikor nevezendő sumérnak, szkítának, keltának, (ó-)magyarnak. A nép ugyanis kevéssé változott, inkább csak a történelemben felbukkanó nevek választanák el egymástól az egyébként azonosakat.
(561.o.)
Olvasóim
emlékezetébe kell idéznem a kubán-majkopi műveltség hirtelen eltűnésének tényét ahhoz, hogy azután e
túlnyomórészt mezopotámiai elszármazású néprészek megjelenését nemcsak az északabbra eső
folyóvölgyekben, de egész Európában rögzíthessük. A majkopiakkal még találkozunk később, amikor a magyar
bronz ügyeit tárgyalom. Ők lesznek azok, akik felvirágoztatják a péceliek által hátrahagyott élelemben és rézben
gazdag Ó-Magyarországot és Európa jelentős területeit. A Kr. e. kb. 2400-2200 táján leírható délről – a
Folyamköz felől - észak felé haladó sumér felvonulás (menekülés) több eredménnyel járt. Egyrészt kitolta a déli
magaskultúra északi elterjedésének határát, másrészt a korai helyben lakók közvetlen kapcsolatba kerültek egy
számukra nagyságrendekkel fejlettebb, elevenebb műveltséggel, nem utolsósorban pedig jelentős népességgel
gyarapodott a sztyeppe vidéke.
...
Kelet-Európa újkőkori anyagát tárgyalva nemcsak mai hazánkhoz kerülünk közelebb, de a
Kaukázushoz is. Újra szembetaláljuk magunkat e térség meghatározó szerepével, bármiről is essen szó, nyelv,
népesség, vagy műveltség gátlás nélküli szétáramlásáról. Amikor tehát magunk elé idézzük az évezredeken át
tartó mezopotámiai kisugárzást, - amelynek népessége hatalmas területekre vitte széjjel a magas műveltséget, -
most melléje állíthatjuk az e térség általános régészeti anyagából leszűrhető következtetéseket is. Elsősorban
azért, mert bár méretében talán kisebb volt a folyamközi tágulásnál, de a Kaukázustól északra a jelek szerint
igencsak ráerősített az emberi művelődés kiterjedésére és saját lényegét adta hozzá. Másodsorban azért, mert a
kisugárzók maguk a szabirok és hurrik, későbbi Árpádi népünk meghatározó része, a Folyamköz műveltségének
korábbi részbeni felvirágoztatói. ...
...a 4. évezred utolsó negyedének legelején, kb. Kr. e. 3250 táján a Kaukázus, a
Felső-Eufrátesz és az Urmia körzetében kialakult az egységes arculatú korai transzkaukáziai műveltség (a
szovjet régészet Kura-Araxes kultúrája), amely Transzkaukáziát, Kelet-Anatóliát és Északnyugat-Iránt foglalta
magába. A hatalmas területeken teljesen azonos leletkomplexumokkal jelentkező korai transzkaukáziai
művelődési kör feltűnő egységessége nem magyarázható meg a korábbi, mozaikszerűen tagolt lokális
kultúrgócok egyszerű továbbfejlődésével. Közös etnikai bázis feltételezése látszik az egyedül elfogadható
megoldásnak. Minden jel arra vall, hogy a művelődési kör kezdetén, Kr. e. 3250 körül új népesség jelent meg és
gyors ütemben birtokba vette az egész kérdéses területet.
Ennek az új népességnek kilétét vizsgálva csak két népet vehetünk komolyan számításba. Az egyik a 3.
évezred első felének sumér írásos emlékeiben gyakran előforduló szubar, szubur vagy szubir nép, amelynek
lakhelyeit az illető források szubar-ki, szubur-ki vagy szubir-ki (magyarul szubar-föld) néven nevezik és Észak-
Mezopotámiában, valamint attól északra lokalizálják. A másik nép pedig a 3. évezred második felétől kezdődően
a mezopotámiai írásos emlékekben egyre gyakrabban szereplő, ugyanezeken a területeken emlegetett hurri nevű
nép.... ezek a
hurrik valamilyen módon szorosan kapcsolódtak a korábban szintén Mezopotámiától északra emlegetett szubar
népekhez, bár a jelek szerint a két népcsoport azonosságáról nem beszélhetünk. Ugyanígy a régészeti leletek,
nevezetesen a szabirok és a hurrik lakta területeken található korai transzkaukáziai kultúra feltűnően egységes
leletkomplexumai is a szubarok és a hurrik szoros összetartozására vallanak, valamint még az is, hogy a kérdéses
szubar-hurri terület már a 4. évezred közepe óta a mezopotámiai sumér műveltség tartozéka volt, éppúgy, mint
ahogyan a 3-2. évezredbeli hurrik lakta területek is szerveses a sumér kultúrához tartoztak.
Kr.
e. 2300 körül kezdődött a korai transzkaukáziai műveltség harmadik
szakasza. Feltűnő ebben a
periódusban egyrészt a korábbi kulturális egység fellazulása, másrészt a
fémipar ugrásszerű fellendülése. A
fegyverzet és az egyéb fémeszközök típusai teljesen megegyeznek az
egykorú sumér készítményekkel. Ez a
jelenség egy újabb, az eddigieknél is erőteljesebb közvetlen
mezopotámiai hatás következménye volt, amely
direkt impulzus ebben az időszakban a Kaukázustól északra, a Kubán
vidéki majkopi és egyéb kurgános
temetkezésekben is ugyanilyen erősen jelentkezik. A 2400-2300 közé
tartozó majkopi fejedelmi temetkezésben
pl. minden átmenet nélkül egészen hirtelenül lép fel a magas fejlettségű
mezopotámiai sumér fémkultúra,
párosulva az anatóliai Alaca Hüyük gazdag sírjaiban talált bronz- és
nemesfém-leletek típusaival, amelyek viszont a maguk részéről végső
fokon szintén mezopotámiai-sumér eredetűek. A kubáni-majkopi műveltség
ebben a korban a messzemenően legfejlettebb művelődési góc a Kaukázustól
északra. Magasan felülmúlja a
környező területek kulturális fejlettségét. Ennek a kiemelkedő
művelődési színvonalnak megfelelően hamarosan
megkezdődik a Kubán-Majkop műveltség régészetileg is jól kitapintható
terjeszkedése észak- északkelet felé,
amelynek egyik következményeként magyarázza a kutatás az uráli
ércbányászat megindulását már a Kr. e. 3.
évezred végén.
... már Kr. e. 2500 körül megindult a rövidfejű transzkaukáziai népesség
északra
vándorlása a Kubán-Majkop kultúra és az ezzel szorosan összefüggő késői
gödörsíros
műveltség területére. Azt is tudjuk már, hogy a transzkaukáziai
térségben a 3/2. évezred
fordulója táján és után nagy területek elnéptelenedtek. Ez a folyamat
régészetileg jól nyomon követhető.23 Ez az adat kétségtelenné teszi,
hogy a Transzkaukáziából északra irányuló
vándorlások a 2. évezred elején is tovább tartottak. Nagyon fontosnak
tűnik továbbá az a
régészeti megfigyelés, hogy a kb. 2400-2300 között hirtelenül,
előzmények nélkül keletkezett
kubán-majkopi műveltség - amely, mint láttuk, közvetlen masszív
mezopotámiai-sumér
kisugárzásokra vezethető vissza - alig 300 éves virágzás után éppoly
hirtelen, mint ahogy
keletkezett, ismét lehanyatlik a szürke középszerűségbe.24 Ezt a
jelenséget legkézenfekvőbben
a kultúrát hozó és fenntartó népességi csoport továbbvándorlásával
magyarázhatjuk. A kubánmajkopi
műveltség érckutatói tárták fel először az Urál hegység bányáit, még a
3. évezred
végén, azaz szoros kapcsolataik voltak az északabbi vidékekkel. Bennük
kereshetjük tehát a
Volga-Urál vidéki déli gyarmatosok első hullámát a 2. évezred legelején.
...
(690.o.)
A Kr. e. 2000 körüli
időkben vagyunk. Keleten már
véget értek a legnagyobb arányú folyamközi kivándorlások, sőt a Kaukázuson túli Kubán-Majkop magas fémművességgel bíró népe is szétszéled. Egy részük északnak indul, hogy a
folyóvölgyek mentén művelésre alkalmas könnyű földet keressen, más részük az Urál
érceinek nyomában hagyja el a térséget, harmadik részük viszont nyugatra tart. Különös
módon szétszéledésük idejéhez más következmények is kapcsolhatók, szereplésük nyomán
Kisázsiában és Krétán is nagy technológiai változásokat láthatunk, sőt olyan szellemi
hagyaték morzsái kerülnek elő, amelyek nekünk nagyon ismerősek. A Kárpát-medencébe
érve rövid idő alatt nagy változásokat okoznak. A valamikor indoeurópai csatabárdosoknak
nevezett folyamközi leszármazottak magukkal hozzák ragozó nyelvüket, az ittenivel rokon
műveltségüket, a szeretve tisztelt Szűzanyát, fémművességüket, megszervezik Ó-
Magyarország új arculatát. Nem volt ismeretlen előttük választott hazájuk, régóta vitték innét
az aranyat, rezet a korábbi Mezopotámiai hazájukba. Most azonban nagyüzemi módszerekkel
gyártják a bronzot, ami gyökeresen megváltoztatja itt az életet. Müller-Karpe a
csatabárdosokkal kapcsolatban egyetlen dolgot felejtett el, nevezetesen azt, hogy nem mondta
meg, kik is voltak valójában ezek a magas műveltséggel felszerelkezettek. Miután e kérdésre
választ sem a nyugatiaktól, sem a magyar régészet anyagából, sem a támogatott magyar
történetírástól – amely leginkább az ortodox indoeurópai szakirodalom koncepciózus
indoeurópai anyagát kritika nélkül vette át, - sohasem kaptunk teljes értékű tájékoztatást, most
újra Götz Lászlóhoz fordulok a magyarázatért.
Kr. e. 2300 körül kezdődött a korai transzkaukáziai műveltség harmadik szakasza.
Feltűnő ebben a periódusban egyrészt a korábbi egység felbomlása, másrészt pedig a fémipar
ugrásszerű fellendülése. Ez egy újabb, még az eddigieknél is masszívabb direkt mezopotámiai
hatás eredménye, amely direkt impulzus egyidejűleg a Kaukázustól északra, a majkopi
kurgánokban ugyanígy jelentkezik. A Kr. e. 2300-2200-ból származó majkopi fejedelmi
sírokban minden átmenet nélkül lép fel a magas fejlettségű mezopotámiai sumér fémkultúra,
párosulva az Alaca Hüyükben talált bronz- és nemesfém leletek szintén mezopotámiai eredetű
típusaival. … Ugyanakkor kétségtelen összefüggések állapíthatók meg a majkopi Kubánműveltség
fémművessége, valamint a transzkaukáziai és az erdélyi fémművesség között is: a
jellegzetes kalapácsfejű tűk, a fokos és a széles balták pl. mindhárom helyen egyeznek. Ez a
körülmény az erdélyi és a Duna-menti korai – 3. évezredbeli – fémfeldolgozó központok
ismeretében már nem hat meglepetésként. …
Ez az egyöntetűség, amely a feltárt sírok
leletanyagából egyértelműen kiviláglik, ismét Mezopotámiába vezet el bennünket,
nevezetesen a Kr. e. 2700-2500 közötti Ur-i királysírokhoz. … A Majkopban talált szekeres
temetkezések is az Ur-i királysírok temetési rendjének pontos másai. A Transzkaukáziában
2000 körül megtelepedett gödörsíros eredetű népesség kurgánjai – a 2. évezred derekától –
ugyanezt a formakincset mutatják. … De hazánkban is megtaláljuk ezeket a párhuzamokat: a
kb. 2000-ből származó budakalászi kocsimodell (ma már Kr. e. 4000! – megjegyzés MZS) és az Ur-i szekerek konstrukciója azonos, a
bodrogkeresztúri műveltség szekeres temetkezései pedig szintén az Ur-i királysírok, valamint
a majkopi kurgánok temetkezési rendjének analógiáját mutatják. (Götz
László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 39-43. o. A
budakalászi kocsimodellt ma a magyar régészet Kr. e. 4000-re teszi.) A Folyamközt elhagyó
sumér népesség vándorlásai csak egy szelete annak a sok népmozgásnak, ami e kort jellemzi.
a
Folyamközből minden irányba kivándorló sumérok nem tűntek el, de szkíta gyűjtőnév alatt új
neveken jelennek meg Eurázsia sok pontján. Műveltségük fennmarad a
rokon népekkel
közösen, de vezetésükkel kialakított utódokban. Annyira nem tűntek el,
és nem semmisültek
meg, hogy földrészeket laktak be és műveltek meg, tettek termékennyé.
Emiatt neveztem
magam is korábban szkítának az indoeurópaiak csatabárdosait, miközben
nem téveszthetjük
szemünk elöl valódi eredetük kérdését. Erdély rézércének és aranyának
felkutatására még
meglehet, igazi sumérok járhattak Ó-Magyarországon. A 2200-2000 táján
érkezőket a fentiek
miatt már nem nevezhetjük e néven annak ellenére, hogy lényegében
mégiscsak erről van szó.
Ugyanakkor szem előtt tartva a sumér és szkíta szétvándorlást, nem
eshetünk abba a hibába,
hogy mindet Ó-Magyarországra akarnánk beköltöztetni, és így az
indoeurópaiakéhoz hasonló
magunk ásta verembe essünk bele. Ahogy a Kr. e. 750-el induló szkíta
hullám egy része is
elkerülte Ó-Magyarországot, úgy a 2000 körüliekről is feltehetjük
ugyanezt. Annál is inkább,
mert Götz László a mai nyugat-európai nyelvekről hozott
összehasonlításaiban nem kevés
közvetlen sumér megfelelésére is rámutat.
...
Ebben az új helyzetben már jóval kevésbé érthető, hogy miről szólnak az indoeurópai
történetek a Kr. e. 2000-et követő korból? Indogermánt sehol sem látni, ezt éppen a
csatabárdosok elméletének kimúlása felejteti el velünk. Fellelt régészeti anyagunk szerint
sumér gyökerű tágulást láthatunk Eurázsiában, miközben egy szemita központosulással
szembesülünk, amelynek iránya Sumer, a sumér anyaország maga.
Európa részben sumér eredetű szkíta népességének első nagy szétterülése Kr. e. 2400-
2000 táján
A fentiekből tehát az következik, hogy Kelet-Európa
és a sztyeppe bronzkori benépesítésében fontos szerepet játszott a
Mezopotámiát a szemiták agressziója miatt elhagyni kényszerülő sumér
tágulás, amely révén egységes magas szintű művelődési kör alakul ki a sztyeppei térségben, eleinte a Kubán-Majkop néven ismert, később ezután már szkíta és kelta néven. Azaz az indoeurópai történetírás harcos
csatabárdosai, a "kurgán inváziók", "a hódítással megszerzett Európa"
mind-mind hamis rétegnek bizonyult, magyarán indoeurópai történelem
nincs. Ezek csak M. Gimbutas és sok más indoeurópai szellemiségű történetírók
képzeletének szüleményei, ami abban merült ki, hogy ellopták a sztyeppei
népek hagyatékát, szerintük egyszerre mindenhol megjelennek a dicső
harcias indogermánok, és maguk alá gyűrik a világot, hisz "uralkodásra
termettek". Ezzel a mesével szemben Mesterházy Zsolt (többek közt Baráth
Tibor, Götz László, Müller-Karpe és mások mérnöki pontosságú érvrendszerére
valamint a régészeti anyagok elemzésére hagyatkozva) megírta
Kelet-Európa benépesülésének és történetének legvalószínűbb vázát. És mivel a magyarság őstörténetét nem lehet Eurázsia története nélkül tárgyalni, ezért fontos, hogy az indoeurópai hamis történetírás szellemiségével szemben ezekben a "hódító" csatabárdosokban, a fokosok népében, a lovasíjász szkítákban és társaikban ne az ellenséget lássuk meg, hanem a rokonainkat. Ezzel még nem sérülnek a magyarság Kárpát-medencei folytonosságát bizonyítani szándékozó erőfeszítések, sőt inkább megerősítik azzal, hogy a régészei korokban és az írott történelem során számtalanszor ránk települt hatalmi ágak és összpontosulások ellenére még mindig a magyar a Kárpát-medence meghatározó népe, mivel az ide beráamlókkal többnyire hasonló szellemiségű (bár kétségkívül harciasabb), ragozó nyelvű, eurázsiai rokonnépeket olvasztott magába.
Annál is inkább letagadhatatlan a keleti beáramlás, mivel a magyarságban viszonylag nagyarányú genetikai R1b haplocsoport van (18%!), ami a rézkor végétől induló, több ezer évig tartó kelet->nyugat irányú népvándorláshoz köthető.
Annál is inkább letagadhatatlan a keleti beáramlás, mivel a magyarságban viszonylag nagyarányú genetikai R1b haplocsoport van (18%!), ami a rézkor végétől induló, több ezer évig tartó kelet->nyugat irányú népvándorláshoz köthető.
BRONZKOR (Kr.e. 2800 - 800)
A rézkor végén tehát nagyszabású, több évezredig tartó népvándorlási hullám indul el keletről nyugati irányba, ami jelentősn érinti a Kárpát-medence életterét és népességét is a bronzkorban. Kelet-Európa, a kezdeti újkőkori műveltségeit követően a mezopotámiát a szemita terjeszkedés miatt elhagyni kényszerűlő, a Kaukázustól északra, a Kubán folyóvidékre áttelepülő magas műveltségi szintű sumér népesség hatására komoly fejlődésnek indul. A sumér gyökerű Kubán-Majkop műveltség Kelet-Európa hirtelen bronzkori fejlődésének forrása, a ami elsősorban a magasszintű fémmegmunkálásban mutatkozik meg. A Kr. e. 2300-2200-ból származó majkopi fejedelmi
sírokban minden átmenet nélkül lép fel a magas fejlettségű mezopotámiai sumér fémkultúra, és kétségtelen összefüggések állapíthatók meg a majkopi Kubánműveltség
fémművessége, valamint a transzkaukáziai és az erdélyi fémművesség között is: a
jellegzetes kalapácsfejű tűk, a fokos és a széles balták pl. mindhárom helyen egyeznek.
Hiba
lenne ugyanakkor az ekkor induló és évezredekig tartó népvándorlások okát
csakis kizárólag a Közel-Keleti eseményekhez kötni, tekintve, hogy a
nagyobb léptékű népmozgások szinte mindegyike keleti irányból indult
nyugat felé - aminek természeti okai is vannak: paleoökológiai
vizsgálatok szerint Eurázsia éghajlata jelentős változásokon ment
keresztül kb. ötezer évvel ezelőtt. Az ún. El Niňo jelenség
kialakulása miatt a hőmérsékleti és csapadékviszonyok szélsőségesebbé
váltak, így számos területen elsivatagosodási folyamat indult meg, és
mivel ez a folyamat Belső-Ázsiát is sújtotta, ezek az éghajlati
változások jelentős mértékben hozzájárultak Ázsia középső területeinek
elnéptelenedéséhez, az innen kiinduló népvándorlási hullámokhoz.
A bronzkor hagyományosan három fõ korszakra osztható:
korai, középsõ és késõ bronzkorra. Néhány természettudományos
módszer (radiokarbon-keltezés és dendrokronológia)
segítségével a rézkor és a kora bronzkor fordulója
a Kr. e. 3. évezred középsõ harmadára tehetõ, a
bronzkor végét pedig Kr. e. 800 tájára keltezhetjük. E
hosszú idõszakon belül a kora és a középsõ bronzkor idõszaka
Földünk történetének az a közel ezer éve (kb. Kr. e.
2500–1400), mikor területünkön húzódott két eltérõ életformájú
és kultúrájú világ határa. Míg a Dunántúl nagy része
és Észak-Magyarország a közép- és a nyugat-európai
kultúrkörök vonzáskörébe tartozott, addig a Mezõföldön
és az Alföldön, az intenzív földmûvelésen alapuló, paraszti
életformának leginkább megfelelõ földrajzi környezetben,
talán egyes népcsoportok bevándorlása nyomán elterjedt
az az elõázsiai–délkelet-európai gazdálkodási mód, amely
ezt a vidéket hosszú ideig a mediterrán világhoz fûzte, s a
többrétegû, ún. tell-telepek kialakulásához vezetett.
A korai bronzkorban, Kr.e. 2800-től újabb keleti sztyeppei kurgán betelepülő hullám figyelhető meg a Kárpát-medencében, valamint nyugat felől a harangedényes "nép" megjelenése. Ez utóbbiak jellemzője a harang alakú edények, mely műveltség egyesek szerint a zsinegdíszes kerámia kultúrájából fejlődött ki, a kőrézkorból a kora bronzkorba való átmenet egyik kultúrájaként. Mások azt a következtetést vonták le, hogy a harangedényes kultúra egy új és
független kultúra volt, a zsinegdíszes kultúra kortársaként. Itt természetesen ismét nem mehetünk el a régészet "tipus-tévedése" mellett, mely minden egyes cserépdarabot különálló, ismeretlen eredetű, független műveltségnek sorol be, ezáltal folyton szétszalámizva az egyébként jól látható folytonosságú Európai fejlődést. A harangedényes műveltség elterjedési területe Ibériai-félsziget, Nyugat-Európa, Kárpát-medence, Lengyelország, amiből következik, hogy nyílvánvalóan nem előzmények nélküli ez a kultúrkör sem, hanem a korábbi újkőkori és rézkori művelődések folytatása. Egy új elmélet alapvetően elveti a „harangedényes nép” fogalmát.
Figyelembe véve, hogy a harangedények elterjedése az egyes térségek
legfontosabb közlekedési útvonalai mentén történt, beleértve a gázlókat,
a folyóvölgyeket és a hegyi hágókat, felmerült az a gondolat, hogy a
harangedényesek eredetileg bronzkereskedők voltak, akik azután a helyi
neolitikus vagy kora kőrézkori kultúrákon belül alakították ki a helyi
stílusokat. A harangedényekhez kapcsolódóan használt bronzeszközök
nemrég elvégzett elemzése felveti egy korai ibériai rézlelőhely, majd
ezt követően folytatott közép-európai és csehországi érckitermelés
gondolatát. Számos régész úgy gondolja, hogy a harangedényes ’nép’ nem
egy csoportként létezett, és hogy a harang alakú edények és a
harangedényes kultúra idején egész Európában megjelenő egyéb új tárgyak
és tevékenységek a különleges kézműves készségek fejlődését jelzik. Ez
az új felismerés a népességmozgások és a kulturális kapcsolat
kombinációjából ered. (forrás)
A Kárpát-medencében a harangedényes műveltség leginkább a nyugati területeken, a Bécsi- és Morva medencében és Vas megyében jellemző.
A keleti régiókban a Makó-kultúra, a Nyírség-kultúra, az állattartás jellemző kora bronzkorban, ez inkább sztyeppei eredetű.
A kora bronzkor talán legfontosabb eseménye a Kaukázuson túli sumér eredetű Kubán-Majkop műveltség szétszéledése, egy részük megjelenése a Kárpát-medencében (és Európában). A folyamközi sumér-szabirok 2-300 év leforgása alatt áttelepültek a Kárpát-medencébe, a szinte teljes Európába és a Közel-Kelet tengerparti területeire. A folyamközi kivándorlók és utódaik az első kelta összeolvadás (etnogenezis) kovásza Európában. Az európai földművelő magyar népesség jelentős rokoni, sumér-szkíta eredetű uralkodó réteggel összeolvadva folytatja életét. A fémipar ugrásszerű fellendülése, nagyüzemi bronzgyártás, jellegzetes kalapácsfejű tűk, a fokos és a széles balták, főzőüst, szekeres temetkezések (királysírok), a ragozó nyelvűek magas műveltségének további elterjedése.
Középső bronzkor: Kr.e. 1400-ig: Füzesabony–Gyulavarsán, Vatya műveltsége. Mészbetétes edények megjelenése. Két fejlett fémfeldolgozó központ alakult ki Közép- Európában: az ún. halomsíros műveltség területén az alpesi – nyugat-magyarországi, valamint keleten az erdélyi. Erős kapcsolatok mutathatók ki a Pontusz, a Kubán-vidék és a Kaukázus fémipari központjaival.
Kárpát-medencei és Európai bronzkori műveltség: földrésznyi területű egységes, ragozó nyelvű kultúrkör. A Kárpát-medencén és körülvevő tájain kívül a mai Lengyelország, Csehország, Ausztria, Morvaország, Németország, Franciaország, Írország és a Brit szigetek, a Balkán, Horvátország, Bulgária, Románia, Ukrajna is ugyanannak az egységes műveltségnek része. A Kárpát-medence központként áll a technológiai haladás élén. Az ó-magyarországi műveltség saját önálló őshonos fejlődésének köszönhetően nemcsak befogadta, de átdolgozva újra kilökte magából új területekre az elő-ázsiai tudással ötvözött helyiek tudását.
Ugyanazon alapelvek szerinti hitbéli felfogás, középpontban mindenütt az istenanya szerepel, mint állandó vezérlő eszme. Az európai földművelő magyar népesség jelentős rokoni, sumér-szkíta eredetű uralkodó réteggel összeolvadva folytatja életét. Sehol sem látni Európában régészetileg kimutatható égésnyomokat a belső népességmozgások körül: nincs nyoma hatalmas népirtásoknak ebben az időben, csak a csendes összefonódás a keletről érkezőkkel.
A késő bronzkorra, Kr.e. 1400-800, a Kárpát-medence Európa vezető bronzművese és aranybányásza, gazdasági központja, esze, művelője, és a műveltség- és népességexportőre, vagyis Európa népességet adó közepe. Európai bronzkori műveltség: földrésznyi területű egységes, ragozó nyelvű kultúrkör, a mai Lengyelország, Csehország, Ausztria, Morvaország, Németország, Franciaország, Írország és a Brit szigetek, a Balkán, Horvátország, Bulgária, Románia, Ukrajna is ugyanannak az egységes műveltségnek része. A Kárpát-medence központként áll a technológiai haladás élén. A Kárpát-medencei magas szinvonalú élelemtermelés bronzkori népességrobbanást eredményez. A Kárpát-medence a bronzkor vezető tudású európai országa, az európai fejlődés szellemi motorja. Késő bronzkor technikai forradalma, tömeggyártásra berendezkedett bronzipar fejlődésének jelentős hatása van a kor művészetére. A Kr. e. XII. századtól kezdve megszaporodnak a bronzból öntött állatszobrocskák, a bronzedények felületét díszítő ábrázolások. A Kr. e. II. évezred utolsó századaiban az általunk ismert művészeti emlékek többsége a kor nagy bronzgyártó műhelyeiben készült. A bronzból öntött ember és állat alakú szobrocskák már nem egyedi tárgyak, hanem megismételhető – egyazon mintában újraönthető, - sok esetben sorozatban előállított ipari termékek.
A korábbi régészeti korokhoz hasonlóan a bronzkorra is jellemző, hogy a Közel-Kelet és a
Kárpát-medence térsége - mint élettér és mint "őshaza" - egymástól el
nem választható, mert az özönvíz utáni időszakokban az állandó kapcsolat
nemcsak a népcserében, hanem az anyagbeszerzésben és kereskedelemben is
megmutatkozik. Nem kell mást említenünk, csak azt az egyetlen
valóságot, hogy Eurázsia összes aranybányái között az egyetlenek a
Kárpát-medence erdélyi érclelő helyei, ahol "tellur" tartalmú az
aranyérc. Az a tény, hogy a Mezopotámiában eddig kiásott aranytárgyak
(az UR városi királysírok anyaga) mindegyike ebből az erdélyi aranyból
készült, talán elegendő bizonyítékként szolgál a két tér állandó
kapcsolatára. De Tutenkamon aranykincsének anyaga is ugyancsak innen
való, és amikor a 2. évezredre fordul a mezopotámiai történelem, és a
feketefejű sémiták rövid ideig uralomra jutnak (I. Sargon kora),
megszűnik az aranyszállítás. Sir Wolley szerint az ebből a korszakból
származó sírokban alig találni egy-egy rézgyűrűt vagy rézkarperecet.
Aranyat soha.
Ez a Közel-keleti - mezopotámiai - "őshaza" azért is sorsdöntő
számunkra, mert ez biztosítja a hun-avar népekkel és az Álmos-Árpád- i
őseinkkel való népi homogenitásunkat és az eddig szétszabdalt
etnogenezisünket egybefoglalja. Ugyanis az özönvíz után a
Kárpát-medencéből érkezett és a szakirodalomban Jemdet Nasr népnek
nevezetteken kívül, a Káspi-térségben lévő ARATTA állammal állanak
kapcsolatban és prof. Kramer fejtette meg annak az ékiratos
agyagtáblának a szövegét, melyben az azonos Anyaistennöt tisztelő és a
sumir INANA kultuszt gyakorló UNUG-KI és ARATTA uralkodói, termékeik
kicserélése érdekében, egymással, azonos nyelven és azonos írásban,
leveleznek. (Badiny)
A késő bronzkorra jellemző még az ún. halomsíros, urnamezős műveltség, Gáva műveltség.
Genetika
A bronzkori népvándorlási hullám ellenére a Kárpát-medence lakossága és műveltsége nem cserélődik le, hanem csupán kiegészül. Ezt igazolja, hogy a bronzkor idején keletről érkező R1b mai aránya a magyarságban 18%, de emellett megmarad az őshonos I1 "aurignaci" és R1a "gravetti" gén is. Tehát a Kárpát-medence őslakói ismét és sokadjára felülrétegződnek, a beérkezőket magukba olvasztják. A keletről érkezők nem csak a Kárpát-medence lakosságát egészítik ki, de az R1b haplocsoport Nyugat-Európa legjelentősebb génágává válik. Annak hogy az R1b hg a sumér eredetű sztyeppei áramlásból kerül Európába, némileg ellentmond, hogy jelenleg a J1 hg-t tartják a sumérek fő haplocsoportjának. Ezzel sincs viszont probléma, hiszen még nincs minden tisztázva, ugyanakkor még erősíti is a magyar-sumér rokonság elméletét, hiszen a J1 hg a magyarságban 3%-os részarányú, ennek testvére a J2 viszont már 6,5%, ami vélhetően az újkőkorban kerül a Kárpát-medencébe.
Sok a tisztázandó kérdés még, de vannak már komolyan vehető részeredmények. Például érdemes összehasonlítani a genetika mai állása szerinti és Mesterházy Zsolt A magyar ókor c. könyvében közzétett térképét Európa részben sumér eredetű első szkíta benépesüléséről, nem elveszve a részletekben gyönyörűen látható, hogy a genetika és a régészet képes az összhangra:
***
VASKOR (Kr.e. 800 - Kr.u. 100)
A vaskor elsõ felében a Dunától nyugatra és keletre fekvõ
területek két különbözõ kultúrkör részeivé váltak. A
Dunántúlon a közép-európai Hallstatt-kultúra keleti változata
terjedt el, míg az Alföldön, az északi hegyvidéken a
sztyeppei preszkíta, majd a szkíta kultúra lett az uralkodó. A
Duna–Tisza térségét a Kr. e. 5. század utolsó évtizedeitõl a
kelta nép egyesítette ismét.
A vaskor elején új, keleti betelepülőkkel gazdagodik a Kárpát-medence Alföldje, a "preszkítákkal",
akik a Kaukázustól északra, a Kubán folyó síkságán lévő fémműves
műhelyekben készült lószerszámokkal jelennek meg. Ez azért fontos, mert -
ahogy a bronzkori fejezetben olvashattuk - a
Kubán-Majkop műveltség a magas fejlettségű mezopotámiai sumér
fémkultúra, a folyamközből több irányba kivándorló sumérok egyik új
élőhelye, így szerepük óriási a sztyeppei szkíta népek hagyatékában.
A bronzkor Kr.e. második évezredének folytatásaként a korai vaskorban
ez a mezopotámiai gyökerű keleti kapcsolat és begyűrűzés tehát tovább
folytatódik, erről tanúskodik, hogy mindegyik Alföldi preszkíta fegyvernek megvan a keleti, többnyire Kubán környéki előképe.
Az aranyművesség új virágkorát élte ekkor, s az Alföld korai-vaskori,
helyiekkel ötvöződött preszkíta lakossága jelentős hatást gyakorolt a
későbbi korokra, Közép-Európa fémművességére, gazdasági és kulturális
fejlődésére.
A középső vaskorban ez folytatódik, és a Kárpát-medence teljesen részévé válik annak a nagy keleti szkíta kultúrkörnek, mely a Fekete-tenger északi sztyeppevidékéig tart. Ekkor Erdélybe és a Tisza vidékére újabb szkíta népcsoportok telepednek, akik a helyi őslakossággal ötvöződve letelepült, földművelő, állattartó gazdálkodást folytattak, fejlett vasműveltséggel, lótartással. A vastermékekkel és lovakkal folytatott kereskedelem ékes bizonyítéka a Kelet-Nyugati kapcsolatoknak, így a Dunántúlon ekkor virágzó "Hallstatt-kultúrával" is létező szoros viszonynak, azaz bár a régészet különálló műveltségeknek tart mindent (ennek okát lásd a bevezetőben), ettől függetlenül a Kárpát-medencében a vaskorban is ismét egy egymással jól megférő, békésen összefonódott népességet látunk, szoros keleti sztyeppei kapcsolatokkal, hitvilággal.
A középső vaskorban ez folytatódik, és a Kárpát-medence teljesen részévé válik annak a nagy keleti szkíta kultúrkörnek, mely a Fekete-tenger északi sztyeppevidékéig tart. Ekkor Erdélybe és a Tisza vidékére újabb szkíta népcsoportok telepednek, akik a helyi őslakossággal ötvöződve letelepült, földművelő, állattartó gazdálkodást folytattak, fejlett vasműveltséggel, lótartással. A vastermékekkel és lovakkal folytatott kereskedelem ékes bizonyítéka a Kelet-Nyugati kapcsolatoknak, így a Dunántúlon ekkor virágzó "Hallstatt-kultúrával" is létező szoros viszonynak, azaz bár a régészet különálló műveltségeknek tart mindent (ennek okát lásd a bevezetőben), ettől függetlenül a Kárpát-medencében a vaskorban is ismét egy egymással jól megférő, békésen összefonódott népességet látunk, szoros keleti sztyeppei kapcsolatokkal, hitvilággal.
Az egész szkíta világ legkimagaslóbb kincsei éppen Magyarország területén kerültek elő s ezek között a tápiószentmártoni és zöldhalompusztai két pompás aranyszarvas foglalja el a főhelyet; mindkettő fejedelmi sírból került elő. E leletek arra mutatnak, hogy a szkíták királyi törzse is Magyarországon szállt meg, vagyis a Kr. e. 6-5. század fordulóján ide tevődött át az egész szkíta társadalom kormányzati központja. Nagy tömegük elmúlhatatlan bizonyítéka, hogy a mai magyar nép egy meglehetősen zárt csoportja, a székelyek, megőrizte szkíta származási tudatát, székely nevét és geometrikus jelekből álló írását. Tehát nem “egynéhány” szkíta érkezett a történelmi Magyarország területére, mint egyes külföldi munkákban olvashatjuk, hanem “sok”: a kelet-európai szkíták többsége, az uralkodó törzzsel egyetemben, úgyhogy Kr. e. 500 és Kr. e. 300 között már a szkíták alkották az ország harmadik leghatalmasabb népcsoportját, a Dunántúl szervezkedő "Estiek" (Esthoniak, Nyugathoniak) és az Erdélyi-medencében csoportosuló Keletiek mellett.
Azzal, hogy a szkíták betelepedtek Erdélybe és a Nagyalföldre, majd utóbb a Felvidékre és a Dráva-Száva mentére, ők lettek az első turáni nép, amely a korábbi időkben érkezett úri (árja) népelemekkel minden oldalról bensőséges érintkezésbe került. Központi elhelyezkedésük, tömegük, gyors közlekedési eszközeik (ló, szekér) és fegyverük (íj, nyíl) révén a kissé nehézkesen mozgó földműves lakosság fölé kerekedtek és politikai befolyásukat az egész medencében érvényesíteni tudták. Az ország régibb magyar lakosságával létrejött szoros kapcsolataik révén megindult a sokféle magyar nyelvű törzs egy nemzetté való összeolvadása. A szkíták tehát egyáltalán nem irtották ki az őslakosságot, hanem a pusztai népek gazdasági és társadalmi rendjének megfelelően, azokat uralmuk alá vetették és velük előbb-utóbb összeolvadtak, ami természetesen kultúrájuk részbeni megváltozását vonta maga után. A szkíták uralma alatt tehát nemcsak nem fogyott a Duna-medence lakossága, hanem éppen gyarapodott és először bontakozott ki e tájon főbb körvonalaiban a magyarul beszélő törzsek nemzeti egysége és a mindnyájukat összefogó magyar állam képe.
A
Dunántúl vaskoráról pedig megállapítható, hogy mind a késő bronzkor –
korai vaskor, mind a Hallstatt – La Tène átmeneti időszak vonatkozásában
az új kronológiai eredmények területenként ugyan eltérő, de a korábbi felfogással ellentétben töretlen fejlődésre utalnak. Fontos látni, hogy itt már az egyébként minden kort és műveltséget agyonszeletelő régészet is folytonosságot ismer el, például a köznépi urnatemetők anyagai alapján a késő bronzkori őslakosság továbbélésének bizonyítékát.
A Kr. e. 5. századot élénk, sokszínű kulturális és kereskedelmi
kapcsolatok jellemzik, ez a helyi gyökerű, keleti kelta kultúra
kialakulásának időszaka, amikor a Duna-Tisza térsége ismét egységbe forr.
A jellemző emberábrázolások tükrözik, hogy a vaskori népeknek a korábbi, újkőkori hagyományokhoz hűen továbbra is anyajogú és termékenység-tiszteletű szellemi és vallási világképük van, az ábrázolt nőalakok az Istennő (=Boldogasszony), a termékenység jelképei.
A jellemző emberábrázolások tükrözik, hogy a vaskori népeknek a korábbi, újkőkori hagyományokhoz hűen továbbra is anyajogú és termékenység-tiszteletű szellemi és vallási világképük van, az ábrázolt nőalakok az Istennő (=Boldogasszony), a termékenység jelképei.
A
keltakutatás új eredményei, a kelta korszak kiemelkedõen fontos
Kárpát-medencei leletei alapján a korábbi felfogásoktól eltérő, új térbeli és időbeli váz körvonalazódik a kelta entnogenezissel kapcsolatban. A Kr. e. 6–5. század kutatásának eredményei igazolták a legkorábbi, La Tène A korú leletanyag meglétét a Dunántúl északnyugati, valamint Duna menti régiójában. Ezzel kimondatlanul is elismeri a mai régészet (bár nagyon virágnyelven fogalmaz: "Fény
derült a különbözõ irányú távolsági kapcsolatokra és a klasszikus
területekrõl érkezõ hatások tér- és idõbeli differenciáltságára"),
hogy a korábbi felfogás, miszerint a kelták Nyugat-Európából hódítással
érkeztek meg a Kárpát-medencébe nem teljesen állja meg a helyét,
tekintve, hogy a - egy svájci községről elnevezett (!) - La Téne korszak leletanyaga jóval korábban és gazdagabban a Kárpát-medencében mutatható ki először.
Az utóbbi időkben sikerült korábbi korszakokból átnyúlő, összefüggõ települési, falusias vagy a tanyákhoz hasonló jellegû egységeket feltárni, melyek évszázadokik fennmaradtak, temetõik folyamatos megtelepedésre utalnak.
Az antik/római történetírás szellemisége, mely mindent csak hódítással tud elképzelni megbukott, a régészet az alföldi szkíta temetõk kelta leletanyagából kimutatta, hogy a hódítássel ellentétben inkább ellenállás nélküli terjeszkedés és az õslakossággal kialakított békés kapcsolat lehetett a jellemző e kor társadalmára.
Egyes lelőhelyek több évszázados egy helyen való tartós megtelepedésére, valamint a kelták Kárpát- medencei uralmának fénykorában jelentősen megnövő népsűrűségre utalnak, melyeken az őslakosság a később "romanizáció" érintette területeken is megtartotta életmódját, műhelygyakorlatát, vallási szokásait, névadásait. A kézmûves ipar igazi kibontakozása a Kr. e. 4. század végére és a 3. századra tehetõ. Ekkor születtek a legszebb vésett díszítésû kardok, a vérzománc-berakásos bronz övek, valamint a „szkíta” kultúra termékenyítõ hatására létrejött alkotások. Az ötletgazdag, jó technikai színvonalon megformált fontos technikai vívmányok, mint a korongolt kerámia és a maradandó vas-eszközkészlet tömeges elõállítása az utókor számára is jelentőséggel bírtak.
A kézművesség mellett fontos látni, hogy a kelta kori népesség élőhelyére - a korábbi újkőkori és bronzkori hagyományok továbbviteleként - inkább a falusias, tanya jellegű telepek a jellemzőek. A gabona-, zöldség-, és gyümölcstermesztés mellett az állattartás is fontos tényező, akárcsak egy mai magyar faluban. A párhuzam nem csoda: a kelta, vagyis Kárpát-medencei őslakosság kimutathatóan túlélte a római hódoltságot is, töretlenül tovább élt.
Az utóbbi időkben sikerült korábbi korszakokból átnyúlő, összefüggõ települési, falusias vagy a tanyákhoz hasonló jellegû egységeket feltárni, melyek évszázadokik fennmaradtak, temetõik folyamatos megtelepedésre utalnak.
Az antik/római történetírás szellemisége, mely mindent csak hódítással tud elképzelni megbukott, a régészet az alföldi szkíta temetõk kelta leletanyagából kimutatta, hogy a hódítássel ellentétben inkább ellenállás nélküli terjeszkedés és az õslakossággal kialakított békés kapcsolat lehetett a jellemző e kor társadalmára.
Egyes lelőhelyek több évszázados egy helyen való tartós megtelepedésére, valamint a kelták Kárpát- medencei uralmának fénykorában jelentősen megnövő népsűrűségre utalnak, melyeken az őslakosság a később "romanizáció" érintette területeken is megtartotta életmódját, műhelygyakorlatát, vallási szokásait, névadásait. A kézmûves ipar igazi kibontakozása a Kr. e. 4. század végére és a 3. századra tehetõ. Ekkor születtek a legszebb vésett díszítésû kardok, a vérzománc-berakásos bronz övek, valamint a „szkíta” kultúra termékenyítõ hatására létrejött alkotások. Az ötletgazdag, jó technikai színvonalon megformált fontos technikai vívmányok, mint a korongolt kerámia és a maradandó vas-eszközkészlet tömeges elõállítása az utókor számára is jelentőséggel bírtak.
A kézművesség mellett fontos látni, hogy a kelta kori népesség élőhelyére - a korábbi újkőkori és bronzkori hagyományok továbbviteleként - inkább a falusias, tanya jellegű telepek a jellemzőek. A gabona-, zöldség-, és gyümölcstermesztés mellett az állattartás is fontos tényező, akárcsak egy mai magyar faluban. A párhuzam nem csoda: a kelta, vagyis Kárpát-medencei őslakosság kimutathatóan túlélte a római hódoltságot is, töretlenül tovább élt.
A valódi kelta etnogenezis és elterjedés sematikus képe. Lényege,
hogy a már korábban, Kr. e. 3000 tájától keletről folyamatosan elszármazó ragozó nyelvű
néprészek a szkíták nyugatra vándorlásával, felülrétegződésével forrtak össze kelta név alatt
Kr. e. 750 és 500 között egységes műveltségű népességgé. [MZS]
Ezek után ha kilépünk a megszokott, névvel ellátott régészeti kultúrák időhatárai közül, azt láthatjuk, hogy találhatunk olyan ábrázolásokat, eljárásokat, évezredeken át megmaradó szokásokat, amelyek nem vesznek tudomást a mai eszünkkel felosztott korszakokról. A magyarországi kelta anyagot eddig még senki sem egyeztette a magyar bronz és vaskor anyagával, és véletlenül sem eredeztetik saját fejlődésének tényeiből. Ha az egyeztetést megtették volna, - vagyis a magyar régészet időben felismerte volna a magyarországi kelták régóta tartó folyamatos életét, - könnyedén bebizonyíthattuk volna a magyarországi kelták igen régi, folyamatos helyben lakását, valamint a magyar bronzba és még korábbi időkbe vezető gyökereit és azonosságait, töretlen létét. Ez nemcsak keltáink itthoni szerepének átértékelését jelenti majd, de más oldalról is igazolja a Kárpát-medencei népi folyamatosságot és azonosságot, egyúttal jelentősen módosítja a csak Hallstatt és La Téne anyagára épített történelmi elképzeléseket. A nyugati elgondolások kidolgozásakor túlságosan is a régészetre hagyatkoztak az elgondolások kifejtésekor, továbbá csakis indoeurópai népeket láttak mindenfelé, ezért tévútra kerültek. A nyugatiak a kelták valódi szelleméből semmit sem értettek meg, elsősorban azért, mert saját magukat szerették volna a keltákban felismerni. A ragozó népek sohasem nevezték birodalomnak egyetlen országukat sem, e neveket az indoeurópaiak aggatták rá sajátjaikra, majd a hun, a pártos, a hétita, a szkíta országokra jóval később. Magyarországot sem nevezték birodalomnak. A közös elszármazású ragozó nyelvű népek természetes módon terjedtek el e földrészen, alakítottak mindenütt hagyományaiknak megfelelő társadalmakat és közös név alatt voltak képesek magukat megnevezni. Soha nem volt semmilyen birodalmi központjuk, nem volt mindent elsöprő hadseregük, nem is találtak fel mindent megsemmisítő fegyvereket. Nem hódítottak mindent pusztítva maguk előtt más népeket, és nem alapítottak különféle címekkel ellátott világbirodalmat. A hódítás természetesen nem jellemvonása a kelta népnek. Ebből is látszik, nem hasonlíthatóak az olyan népekhez, amelyeknek életelemük volt a hódítás, mint pl. az indoeurópai görögök, latinok, germánok. A keltákból hiányzott a birtoklás olyan fokú vágya, amely más népek szabadságának jelentős mértékű korlátozása árán lett volna elérhető. E nagy indulatok híján mégis valódi közös Európát hoztak létre a kelták. A magukkal hozott eszmék elegendőnek bizonyultak műveltségük kiteljesítésében.
Akárcsak az újkőkorban és a bronzkorban, a keletről érkező mezopotámiai-sumér és sztyeppei-szkíta eredetű néprészeket és vívmányokat, a hatalmas és folyamatos műveltséget bíró Kárpát-medencei ősnép a vaskorban is magába olvassza, majd az itt ötvöződött műveltséget továbblöki Nyugat-Európa felé, létrehozva a vaskori Kelta-Európát. Ez a beolvasztás majd kisugárzás korszakonként ismétlődő kulturális jellemvonása a Kárpát-medencének, a népek és műveltségek olvasztótégelyének.
A régészeti és nyelvészeti adatok megfelelő értelmezéséből láthatóvá vált, hogy a
vaskor két legjellemzőbb népe a szkíták és a kelták milyen
összefüggésben vannak a Mezopotámiából kiáramló sumér tágulással,
valamint a Kárpát-medencei ősnép műveltségével, amely - a korábbi korokhoz hasonlóan - ismét
felülrétegződött, ötvöződött a részben sumér gyökerű szkíta kultúrával,
létrehozva a kelta (keleti) művelődési kört, és ezáltal - a jégkorszak
végi "gravettiek", az újkőkori vonaldíszesek, valamint a bronzkori
műveltséghez hasonlóan - újfent egy földrésznyi méretű, egységes európai kultúra motorja lett. Ennek a földrésznyi méretű Kelta-Magyar-Szkíta műveltségnek
a nyomai mai napig megtalálhatók mind a nyelvek alaprétegeiben, mind a
még létező - indoeuropanizálódás előtti - kultúrák esetében, mint pl. az
ír-kelta, a skót-gael, a franciaországi-gall, (a spanyolországi-baszk?)
és így tovább egész Európa szerte egész Kis-Ázsiáig. (érdemes
megfigyelni a nyelvi alaprétegekben tetten érhető hasonlóságokat:
KeLeti, KeLta, KeLtoi, CeLt, KáLd, KáLdeus, GaeL, GaLL, stb.) A kelta
népeket
azok alkották, akik magyarul beszéltek, a nem-magyar tudósok maguk is
megállapították, hogy az ókori Európában, a kelta időkben, Kr. e. 6-1.
században egymás megértésének komoly akadálya nem volt, még ragozó
nyelven beszéltek az emberek – és nem indoeurópaiul.
Európa temérdek magyarul érthető helynevének leggyakoribb gyökszavai
mindenesetre ebbe az irányba mutat.
Ennek a ragozó nyelvű, azonos művelődésű békés Kelta-Európának vetett véget a vaskor végi Római Birodalom hódító terjeszkedése.
Ennek a ragozó nyelvű, azonos művelődésű békés Kelta-Európának vetett véget a vaskor végi Római Birodalom hódító terjeszkedése.
MAGYAR - SUMIR ROKONSÁG
Minden kutató
megegyezik abban, hogy a sumirok szkítafajúak voltak, s vélhetően a
mai mérsékelt égöv vidékéről történt a betelepedés a 6000 évvel ezelőtti
"Bibliai vízözönt" követően. A sumirok nagy valószínűséggel úgy lettek a
rokonaink, hogy először is az újkőkori Kárpát-medencei Vinca-műveltség a
Balkánon keresztül eljut Mezopotámiába, ahol a Kr.e. 4000 körüli
vízözönt követően "Jemdet Nasr" néven egészíti ki és fejleszti fel a
mezopotámiai előzmény-kultúrákat (Ubaid). A Kárpát-medencei forrást
bizonyítják a mezopotámiai legkorábbi írásos leleteket legalább egy
évezreddel megelőző tatárlakai korongok jelei. A Kr.e. 3000 körüli
Jemdet-Nasr kor embere a sumérok harmadik összetevője volt (a többiek a
Kaukázus felől érkezhettek). Az írásuk, mármint a
Blau-táblák írása kb. 1200-1400 évvel későbbi, mint a Tatárlaka-i
tábláké. A Tatárlaka-i leletek voltak az elsődlegesek.
A
Folyamközt Kr.e. 2800-tól fokozatosan, véresen, kegyetlenül meghódító
szemita
népcsoportok (feketefejűek, akkádok, amoriták, asszírok, stb.) átvették a
hatalmat, majd módszeresen irtották a lakosságot. A sumir
lakosság ha ellenállt meghalt, ha tehette elmenekült.
A távozó
sumérok a szkíták őseiként megtelepedtek a sztyeppén (előbb Kubán-Majkop
műveltség), majd sok hullámban később megjelentek a Kárpát-medencében.
Ők elkeveredtek az akkori Kárpáti ősnéppel, formáltak rajtuk, ezért ők
is egy idő után már mi lettünk. Műveltségük beleolvadt az itteniekbe,
sőt kelta (keleti) néven tovább fejlesztették Európa korábban kialakult
műveltségét.
Így a magyar - sumér rokonság kialakulása az alábbi folyamattal (körrel) írható le:
Őskárpáti-nép
-> Jemdet Nasr (sumérok egyik összetevője) -> szemita térhódítás,
sumér menekülés -> Kubán-Majkop szkíta bronzkori műveltség
(Kaukázus) -> Turáni alföld és sztyeppe, a szkíta kultúra
kiteljesedése -> szkíta beáramlás a Kárpát-medencébe a vaskorban
-> kelták létrejötte a Kárpát-medencében (szkíták+ősmagyarok) ->
szkíta/kelta beolvadás a magyarságba.
Így kapcsolódik össze a közös tőről fakadó magyar és sumér nyelv és kultúrkör.
Genetika:
A keleti sztyeppe felőli beáramlásokkal tehát ismét bővül a Kárpát-medence génállománya:
Y-DNS (apai):
I1 (vonaldíszes kerámia) + R1a (gravetti) + M170-I2a + M35-E1b + M172-J2 (újkőkori Közel-Keleti földművesek) + R1b (bronzkori és vaskori kurgán, szkíta-kelta betelepülők a sztyeppéről)
mtDNS (anyai): U5 + H + T2 + J haplocsoport.
A vaskor végére tulajdonképpen létrejön a ma is itt élő, többgyökerű magyar nép a Kárpát-medencében (a mai génállomány ~90%-a a vaskor végén már jelen van!). Az ekkorra létrejött lakosságnak a Kárpát-medence, a Közel-Kelet, és a Pontuszi-Kaszpi sztyeppe tekinthető őshazájának.
***
NÉPVÁNDORLÁS KOR (Kr.u. I. évezred)
(forrás: http://magyarnemzetikartya.hu/atilla-a-felszabadito-a-rabszolgatarto-birodalmak-szetzuzoja/)
A Kr.u. I. évezredi "Népvándorlás korban", a vaskori kelták (keletiek) utáni időkben sincs vákuum,
ekkor is folyamatosan lakott a Kárpát-medence (ellentétben egyes
történészek állításaival, kik szerint ezidőben üres a Kárpát-medence),
és igen fontos történelmi ütközőzónává válik:
Pannónia - Barbaricum (Kr.u. I. - IV. sz.)
Pannóniát csak 44 éves háború útján tudja végleges birtokba venni Róma Kr.u. 9. évben. Dácia (Erdély) viszont csaknem 100 évig ellenáll. A Dunántúli terület tehát "Pannonia" néven a Római Birodalom szerves részévé vált ugyan, de a vidéki földműves és kézműves őslakosság - a régészeti leletek tanúbizonysága szerint - e területen is mindvégig jelen volt, nem mutatható ki számottevő népességpusztulás az eltelt századok során. A Dunától keletre eső területek - a "Barbaricum" - különösen az Alföld, folyamatosan töltődtek fel többnyire kelet felől érkező rokon katonanépekkel, úgy mint jászok, szarmaták, dákok, stb.. akik a helyi őslakosságban felolvadtak az évszázadok alatt - tehát nem tűntek el, ahogy a történészek állítják, hanem idővel ők is a részeinkké váltak, csendes együttélés, békés keveredés folyt. Az évezredek óta helyben élő, földet művelő ősmagyar népesség a római és "barbaricum-i" időkben is meg tudta őrizni szerves magyar műveltségét, és képes volt magába olvasztani az ideérkezőket. Ideiglenesen kimutatható germán törzsek jelenléte is ebben az időben, de számottevő hatása nincs, alföldi leletanyagukban többnyire keleti eredetű, vagy dák, római és kelta eredetű tárgyakat ismer fel a magyar régészet, az állítólag a medencében szintén jelenlévő nagyszámú germánokéból semmit, akik a hunok idejére el is tűnnek a Kárpát-medencéből, akárcsak Róma esetében, a keletiekkel szövetségben a helyi őslakosok verik ki idővel őket.
Hunok (Kr.u. IV - V. sz.)
Az Atilla nagykirály vezette hunok nagyszabású vállalkozása, hogy ismét egyesítse a magyar és rokon népeket egy közös szövetté majdnem egész Eurázsiában, egy rövid ideig sikeresnek bizonyult. A hun korból származó Kárpát-medencei régészeti leletek egy része egész Belső Ázsiáig tartó kapcsolatra utal, mint pl. a bronz üst, az aranylemezes íj, vagy a cikáda fibula. Az első ütemben a hunok sikeresen visszanyomták a germán törzseket és elfoglalták a Fekete-tengertől a Kárpátok ívéig terjedő földet. A hun politikai elgondolás második ütemében a Duna-medence felszabadítása következett. Az ország maradék részeinek birtokba vétele is békés úton ment végbe, harcokról sehol sem hallunk. Az őslakosság tehát az egész országban békében élt új ura alatt. A Duna-medence területének egy országgá való összefogása és minden ott lakó törzsnek egységes uralom alatt nemzetté egyesítése ekkor lett valósággá a történelem folyamán először. Az egység intézményes megvalósítása jórészben Attila király (432-453) nevéhez fűződik, ezért őt tekintjük a Duna-medence földrajzi egységének első felismerőjének, az egységes dunai állameszme megfogalmazójának és gyakorlati kivitelezőjének.
Az európai hun felvonulás elsődleges célja a korábbi magyar szervezésű földrész politikai kereteinek visszaállítása lehetett. Atilla nem azért birtokolt még a rómaiak számára is elképzelhetetlen méretű területeket, mert meghódította, hanem mert őseitől öröklött történelmi joga, műveltségének forrása szerint tartozott együvé.
Atilla önmérséklete Róma kapujában olyan szellemi fölényt takar, amivel az óta sem tudott a nyugati történetírás megbirkózni. Jutalmul barbár fenevadként tartják számon és a kisgyerekeket riogatják vele. Ők nem tudják, neki Róma csak egy állomás volt az egységes magyar Európa megteremtésének útján. Azóta sem volt igazi európai politikus, aki hozzá mérhető lenne. Szakrális királyaink égben fogant végtelen hatalma, melyet népükért használtak, fényévnyi távolságokra volt a barbár nyugatiak Róma romjaiba kapaszkodó hatalomőrületétől. Ma már körvonalazódni látszik az is, hogy a Római Birodalmat úton-útfélen segítő hunok Atillával sokkal messzebbre néztek, mint ahogy azt ma tanítják: mindkét Római Birodalom adófizetője volt Atillának, mégpedig igen nagy tételben, ugyanakkor a hunok élelmezték őket. Ez úgy volt lehetséges, hogy az eurázsiai búzatermő öv mind a hunoké volt, hatalmas hajóparkjuk pedig e termény szállításával foglalkozott. Badiny Jós Ferenc ez utóbbi megállapításainak természetesen megsemmisítően romboló hatása van az eddig hangoztatott, nomád – értsd: primitív és barbár- életmóddal fémjelzett előtörténeti elképzelésekre. Hogyan is tudhatnának primitív barbárok kontinensnyi méretekben búzát termelni és szállítani? Pedig ezt tették.
Ami itt a legdöntőbb érvnek tekinthető a szkíták-hunok-avarok, Atilla, Baján és később Árpád mozgalma körül, az a felismerés, hogy a Kr. e. 1200 táján indult hun háborúk Kínától Rómáig a rabszolgatartó társadalmak szétzúzását célozták. A rabszolgatartók borzalmas irtást végeztek Európa magyari földműves őslakói között. Felszabadítottak szinte minden (rokon) népet Eurázsiában és egyúttal felszámolták a nagy ókori rabszolgatartó társadalmakat. Hogy miért tettek volna ilyet? Mert ők tudták, hogy egész Európa földművesei, az őslakók, a Kárpát-medenceiek, a kelták nyugaton és a szkíták-szarmaták keleten mind az ő népük és a reájuk telepedők nyomása alatt nyelvüket és nemzetüket készültek elveszíteni. A harcias nagyállattartók, a rettenthetetlen katonák jöttek felszabadítóként vissza földműves testvéreik hívására, és a nagy munkát el is végezték. (forrás)
Avarok (Kr.u. VI-VII. sz.)
Kora avarkor: a hunok után mintegy 100 évvel a Kárpát-medencébe érkező pusztai népet avar néven ismerjük. Eredetük éppen annyira ködbe vész, mint a hunoké. Legtávolabb Kína határáig követhetők, ahol az ú.n. zsüan-zsüanok vezető rétegét sejtik az avarok előfutárainak. Mások a pártusokat tekintik avaroknak, a pártus birodalmat a korai avar birodalomnak, és ezért a hunok utódainak is tartják őket, mert harcmodoruk a hunokéval azonos. Ugyancsak ezért tartották Árpád népét is hunnak. Annyi bizonyos, hogy az ókor folyamán a Káspi-mediterráneum sumér fajta népeinek őskohójából állandó volt az északnyugati és északkeleti kirajzása, különösen belső-Ázsia irányába, amelyből, a mongol őslakosság mellett, itt-ott azzal esetleg keveredve, egy jelentékeny etnikum formálódik ki, az ú.n. ‘őstörök’, vagy ‘turáni’, vagy ‘ural-altáji’ faj, amelynek alaprétegét ‘dáhok’, valamint ezeket követő ‘hún’, ‘avar’, ‘szabir’ kirajzások adták, és amelyek az ókori évezredek során, főleg a lovaglás és lótenyésztés kifejlődése óta, a Kr.e. 2. évezreddel kezdődően, a belső-ázsiai szteppéket fokozatosan feltöltő sajátos népfajjá szaporodtak. (Padányi)
Az avarok és a hunok egyaránt ‘sajátos népfajjá szaporodott’ népnek tekinthetők, akik tulajdonképpen a későbbi Irán területén képződtek, és első hatalmi megjelenésük a pártus birodalom formájában ismert. A Kárpát-medencét megszálló avarokat Padányi sem tartja igazi avarnak: „Ez a birodalom előbb az Aral–Bajkál vidéki avar birodalomra nehezedve az ‘avar’ néven ismert várkunokat mozdítja ki helyükről (akik a 6. szd. derekán Kelet-Európán átvonulva megszállják a Kárpát-medencét, Kr. u. 568, és ott a 9. szd. elejéig fennálló avar-birodalmat alapítják meg), azután a Volga– Don–Kaukázus vidékén Irnik által alapított onogur birodalmat vetik uralmuk alá egy fél évszázadra (570-620).” Kiszely szerint “helyesebb avarkori népességről, mintsem avarokról beszélni, hiszen sem az avarok eredete, sem pedig a helyi őslakossággal és más népekkel való keveredésük nem bizonyított”. Liptákra hivatkozva még kijelenti, hogy „az avar kor embertani képére a példa nélkül álló heterogenitás a jellemző”. Irnik és az általa alapított onogur (bolgár) ‘birodalom’ ismét visszautal a hunokra. A Kárpát- medencéből távozó hunok – ill. azok vezértörzsei az óbolgár királylisták alapján is követhetők. Attila neve egyébként nem szerepel az óbolgár királylistán. De akár ál-, akár igazi avarok, mindenesetre a Kr. u. VI. századában hamarosan hatalmuk alá kerítették a pontuszi sztyeppét, rajta a volt hunokat (a Fekete-tenger melléki kutrigurokat és utrigurokat), és azok ‘örököseiként’ telepszenek be a Kárpát-medencébe.
568-ban Baján avar seregeivel a Kárpát-medencén kívül kezdi meg körülölelő hadmozdulatait, szinte lemásolva Atilla korábbi hadiösvényeit, keresve azokat, akik egyre kevésbé maradtak meg az ősi műveltségben a növekvő idegenség miatt. Baján kagánnak és közvetlen utódainak birodalma Bécstől a Donig terjedt, a bolgárok is szerves részei voltak. Az avarkorban már kimutatható a tízes rendszerű társadalom-szerveződés. Baján korában az avar uralkodó osztály kétrétegű volt. Az egyikre jellemzők a késő római-bizánci ötvösség körébe tartozó és a krími és hazai ötvösműhelyben készült, szinte gyárilag sokszorosítható övveretek. a másik fejedelmi csoportra a nemes, egyéni munkával készült álcsatok jellemzők, ezek párhuzamai inkább Irán területe felé mutatnak.
Az avarkor népessége igen csak kevert volt, egyáltalán nem beszélhetünk homogén ‘fajról’, sem homogén nyelvről. Ugyanúgy ‘maroknyi’ elit uralmával állunk szemben. A Kárpát-medencében elsősorban a nyugati területeken találjuk meg a telepeiket. Hatalmuk először kiterjed a Keleteurópai sztyeppéken egészen a Volgáig. Később, a század végén újabb hatalmi tényező jelenik meg ugyanott: a kazárok. Ez újabb mozgást indít meg a sztyeppén.
Késő avarkor, "korai magyarok": 670 táján nagy változást tapasztalunk az avar régészeti anyagban: a temetkezési szokásoktól kezdve a fegyverzetig, a viseletig minden megújul. A változás teljes és tökéletes. 670 környékén a temetők tanúsága szerint megjelent a griffes-indás nép. Ők nem lehetnek azonosak a bolgárokkal, akik szintén ekkoriban jelentek meg, de egy emberöltőn belül a Balkánra távoztak. Ellenben jöhettek a szomszédból, a nyugat ukrajnai területről, ahonnan az első, de fegyvertelen szarmata betelepedés is megtörtént. S miként e jazig-szarmaták, a griffes–indások is magyar nyelven beszélhettek. Erős nemzetségi rendszerben éltek, és a tízes rendszert is követték, mint a székelyek. A nagyjából 670 után beáramló nép jelvénye a griff volt, meg az inda, erről nevezik őket a griffes-indások népének. A hazai leletekben megfigyelhető, hogy a griffes nemzetségjel lassan kihal, s minden övet növényi dísz, méghozzá előbb öntött, majd vésett díszít. Azaz a belső-ázsiai elem feloldódik a "volgaiakban", vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy a harcias állatábrázolás helyét ismét átveszi a békés növényi minőség, azaz a helyi őslakosság mellérendelő műveltsége.
Rövid bolgár és frank fennhatóság (Kr.u. VIII-IX. sz.)
Az onogur bolgár birodalmat Attila kisebbik fia, Irnik alapította a Kaukázus és a Krím félsziget közötti Meotiszban 453-ban. Unokája, Gorda lett a ‘király’ Meotiszban, aki fölvette a kereszténységet, és behódolt Bizáncnak. Gorda ‘hun’ birodalma 550-ben két részre szakadt. 508 körül a szabirok is megjelentek Európában, és a Volga torkolat vidéke és a Kaukázus között foglaltak maguknak legelőt. 557 és 558 között az uar-choniták tűntek fel a Kaukázustól északra, és átvonulva a pontuszi területeken, nyugatnak tartottak. Meghódították, és 568 körül megszüntették a Bolgár Birodalmat, elfoglalták annak területét és tulajdonképpen annak örökösi jogán avar néven betelepedtek a Kárpát-medencébe is. Közvetlen mögöttük érkeztek a nyugati türkök és azok kazár nevű törzse birtokba vette a Volga–Don és Kaukázus közötti területet, azaz meghódította az onogurokat és a szabirokat. Mindezek eredetét valamilyen mértékben a kínai érdekterületeken élő türk népekhez kötik.
607-ben az onogurok visszanyerték önállóságukat a kazárokkal szemben. 642-ben a kazárok újra megerősödtek, és az időközben függetlenné váló Bolgár Birodalmat támadták. 650-ben a bolgárok a kazár nyomásnak engedve szétszakadtak: egyik részük a Donyec vidékére, északra költözött, és ott létrehozta a szaltovo-majaki műveltséget, másik részük a Volga könyök felé vonult, és alkotott pásztor birodalmat. Ez utóbbiból 680-ban kivált egy rész, és az Aldunához vonult. A bolgárokat Attila fia, Irnik késői utóda, Kovrat szabadította fel a kazár uralom alól. Krónikáinkban valójában ő szerepel Attilaként. Birodalmát 665-ös halála után, 668-ban öt fia között felosztják. A két legidősebb fiú helyben maradt a népével együtt, s utódaik szerepet vállalnak a magyar honfoglalásban. A két Kovrát utód közül a Volga északi részén lévő bolgár birodalom vezére meghódolt a kazároknak és velük majd később, Árpád magyarjaival kapcsolatban még találkozunk. A másik Kovrát utód továbbra is Meotisz területén élt és ez a néprész is jelentheti krónikáink vezértörzsének az alapjait.
Eközben a Kárpát-medencében az avar uralkodó elit belviszályát kihasználva megjelennek a frankok. 795-ben az egyik tudun hívására Nagy Károly csapatai feldúlták a Dunántúlt, megkezdődött az avaroknak immár az erőszakos térítése is, és elvitték az avarok hatalmas mennyiségű aranykincsét. Ezek forrása maga a Kárpát-medence, Erdély és a Duna homokjának felbecsülhetetlen mennyiségű aranya. Az elszállított kincseket azután Nagy Károly az általa alapított kolostoroknak ‘adományozta’. Ezek között lehetett a későbbi Szent Korona is, merthogy az ötvösművessége, a képi mondandója ezzel a korral összhangban van, de azzal is, hogy Nagy Károly fején, esetleg vele együtt a sírjába kerüljön. Az elrabolt aranyat később a ‘kalandozó’ magyarok sorra visszahozták az országba.
Az avar birodalomnak valójában csak ezután, 803-ban lett vége. A kagán a Fischa folyónál megkeresztelkedett, és ezzel elismerte a frankok fönnhatóságát. Az avar elit visszaszorult a Dunántúlra, és ott alkotott frank vazallus államot. Lakossága azonban megmaradt, az addigi avar vezéri szálláshelyek immár Sclavinia néven jelennek meg Európa térképén.
A Kárpát-medence keleti felét – ugyancsak 803-ban – elfoglalták a bolgárok, a Felvidékre meg a frankok által meghódoltatott birodalom, a morva vetette a szemét. Ez az északi terület, a hajdani Kukutyin műveltség területe azonban mégsem került sem frank, sem bolgár, sem pedig morva uralom alá, továbbra is őrizte sajátságos helyzetét.
Az avarokat követően és még Árpádék előtt tehát egy rövid ideig tartó idegen fennhatóság létezett a Kárpát-medencében, a Dunántúlon a frankok, keleten a bolgár katonai elit révén, akik felosztották a Kárpát-medencét, és rátelepedtek az itt élőkre. Ez nem jelenti azt, hogy a helyi lakosság kicserélődött volna frank és bolgár népekre, hanem csupán új uraik alatt kényszerültek tovább élni néhány évtízedig, Árpádék megérkeztéig.
Árpád magyarjai (IX-X. század)
Árpád magyarjaival kapcsolatban majdnem csupa török és mongol példa hozható fel magyarázatul, pedig embertanukban semmi mongol nincs. Árpád magyarjainak temetkezési szokásai török jellegűek, műveltségiik pedig sajátos iszlám színezetű műveltség. A palmettás mintákkal díszített fegyverzetnek, öveknek, női ékességeknek, lószerszámoknak párhuzamai is perzsa, bolgár területekre vezetnek. Kérdésként merül fel: hol találjuk ezek szerint a finnugor nyelvet beszélő magyar nép hagyatékát ? A feleletet a korán elhunyt kutató, Szőke Béla adta meg, felfedezvén, hogy azok a X-XI. századi temetők, amelyeket régebben mind szlávnak tartottak, zömmel a magyar köznép temetői. A temetkezéskor a halotton hagyott ékszerek, díszek a Volga-Káma terület felé vezetnek minket. Ami ezt az elméletet a legmesszebbmenően alátámasztja (de egyúttal új kérdéseket is felvet), az az embertannak: főként Lipták Pál professzornak az a megállapítása, hogy ezek a magyar köznépi temetők az embertan szemszögéből nézve a nagy avar kori griffes-indás temetők folytatásának látszanak. Ugyanaz a nép temetkezik tehát beléjük, amelyik 670 táján áramlott be a Kárpát-medencébe!"
Ügyek 810–815 között szabír kagánként ellenőrzése alá vonta a Dnyeper parti magyar nevű városokat és a folyami hajózást. Fia, Álmos (819–893) Kijevet erős várrá tette, ahol nagy kardkovács műhely működött. Az ő fia Árpád (840–907), akivel együtt a magyar honfoglalást előkészítette. Árpád 860-tól szövetségesként több hadjáratban vesz részt, amely során megismeri a Kárpát-medencét. Álmos hatalmi köre 884-ben Kijevben Olegot teszi meg ispánnak, aki később a szövetséges kijevi russz dinasztia alapítója lett. Mivel az igen erős besenyők 870-ben átlépték a Volgát, a legkeletibb bolgár törzs, a Nyék elhagyta a kazár szövetséget, és Álmos fennhatósága alá költözött. 888-ban, a Kijevben járt ‘avar’ vezetők megegyeznek az egységes Kárpát-medencei hatalom ujjászervezéséről, és a területnek a helyben lakók és a beköltözők közötti felosztásáról. Ugyanebben az évben a másik két bolgár törzs is átköltözik a besenyők elől a Dnyeper nyugati oldalára. A szabírok délebben lévő része viszont a besenyőktől félve a Kaukázusba költözik. Amikor 890-ben a szabír és az onogur bolgár katonai vezetők vérszerződéssel egyesítik erejüket, létrejött a magyarnak nevezett egység, azaz a magyar vezető elit és az egységes magyar nép. Gondot okoz azonban az, hogy itt valóban törzsekről és törzsek vezéreiről van-e szó, hiszen a törzsnevek megegyeznek a hadi szerepek, a hadseregben elfoglalt pozíciók türk neveivel, amelyeket később törzsneveknek hittek, míg egyes vezéri beosztási elnevezéseket személyneveknek néztek. Mindazonáltal a a honfoglaló magyar nép zömét a Dnyepertől a Kárpátokig letelepedett lakosság adta, amelynek a nyelve ugyanaz volt, mint a Kárpát-medence észak-keleti felén lakóké. A kapitányok azonban ekkor még nem ezen a nyelven beszélnek, amelyet viszont mégiscsak róluk neveztek el magyarnak. Azaz a magyarnak nevezett kultúra nem azonos névadójával. A honfoglalás előestéjén a magyar katonaság háromszor is szövetségesként harcol Pannóniában. Utoljára 895-ben. Ugyanebben az évben Simeon bolgár cár elleni bizánci szövetségben biztosítani tudják az Alduna felől a honfoglalást. Ez ebben az évben végbe is megy. 1500–1800 km-es út vezet Álmos katonanépe utolsó szálláshelyétől a Kárpát-medence belsejébe, és ennek a megtétele a föltételezések szerinti több százezres tömegnek négy hónapig tartott. A Kárpát-medencében a falvakban ünnepélyesen fogadják a beköltözőket, a székelyek katonailag is segítettek. A honfoglaló katonák a ritkábban lakott területekre települnek, ahol a lakosságot a keresztény frank és a morva irtó hadjáratok elgyérítették. A külső népesség tömeges betelepedése és a gyérebben lakott, nem sztyeppei területek elfoglalása azonban ezt követően legalább egy évtizedig tartott.
A világtörténelem eddigi legnagyobb hadi vállalkozása, a magyar honfoglalás sikerre vezetett, majd pedig száz éven belül létrejön itt Európa legkorszerűbben felépített állama. A választott fővezér családja a vérszerződés alapján a nép örökös vezére, majd apostoli királya lesz. A Könyves Kálmán idejéből már ismert Szentkorona-eszme szerint azonban az országnak az uralkodó nem birtokosa, hanem a Szent Korona jelképes lénye egyesíti magában a területén élő uralkodó és nem uralkodó embereket. Így ember nem birtokol embert. Ugyanakkor minden alattvaló, és az uralkodó maga is, a Szent Korona tagja. II. Endre idején született meg az Aranybulla, a király és a nemesi társadalom szerződése. A háromrészes terület a honfoglalást követően hatalmi szerkezetét tekintve egységessé vált, és azonnal Európa kulturális húzóereje lett.
Kézai krónikája Salamon idejéig ‘királyi’ koronát említ, majd Gézától kezdve beszél ‘ország koronáról’. A Szent Korona Tana I. Kálmán idején már megjelent, s az a lényege, hogy a Magyar Királyságban a legfőbb hűbérúr egy szakrális tárgy, akinek alattvalója mindenki, még a király is. Mellérendelő szemléletet tükröz ez a felfogás, ami másutt az egész történelem során ismeretlen.
Pannónia - Barbaricum (Kr.u. I. - IV. sz.)
Pannóniát csak 44 éves háború útján tudja végleges birtokba venni Róma Kr.u. 9. évben. Dácia (Erdély) viszont csaknem 100 évig ellenáll. A Dunántúli terület tehát "Pannonia" néven a Római Birodalom szerves részévé vált ugyan, de a vidéki földműves és kézműves őslakosság - a régészeti leletek tanúbizonysága szerint - e területen is mindvégig jelen volt, nem mutatható ki számottevő népességpusztulás az eltelt századok során. A Dunától keletre eső területek - a "Barbaricum" - különösen az Alföld, folyamatosan töltődtek fel többnyire kelet felől érkező rokon katonanépekkel, úgy mint jászok, szarmaták, dákok, stb.. akik a helyi őslakosságban felolvadtak az évszázadok alatt - tehát nem tűntek el, ahogy a történészek állítják, hanem idővel ők is a részeinkké váltak, csendes együttélés, békés keveredés folyt. Az évezredek óta helyben élő, földet művelő ősmagyar népesség a római és "barbaricum-i" időkben is meg tudta őrizni szerves magyar műveltségét, és képes volt magába olvasztani az ideérkezőket. Ideiglenesen kimutatható germán törzsek jelenléte is ebben az időben, de számottevő hatása nincs, alföldi leletanyagukban többnyire keleti eredetű, vagy dák, római és kelta eredetű tárgyakat ismer fel a magyar régészet, az állítólag a medencében szintén jelenlévő nagyszámú germánokéból semmit, akik a hunok idejére el is tűnnek a Kárpát-medencéből, akárcsak Róma esetében, a keletiekkel szövetségben a helyi őslakosok verik ki idővel őket.
Hunok (Kr.u. IV - V. sz.)
Az Atilla nagykirály vezette hunok nagyszabású vállalkozása, hogy ismét egyesítse a magyar és rokon népeket egy közös szövetté majdnem egész Eurázsiában, egy rövid ideig sikeresnek bizonyult. A hun korból származó Kárpát-medencei régészeti leletek egy része egész Belső Ázsiáig tartó kapcsolatra utal, mint pl. a bronz üst, az aranylemezes íj, vagy a cikáda fibula. Az első ütemben a hunok sikeresen visszanyomták a germán törzseket és elfoglalták a Fekete-tengertől a Kárpátok ívéig terjedő földet. A hun politikai elgondolás második ütemében a Duna-medence felszabadítása következett. Az ország maradék részeinek birtokba vétele is békés úton ment végbe, harcokról sehol sem hallunk. Az őslakosság tehát az egész országban békében élt új ura alatt. A Duna-medence területének egy országgá való összefogása és minden ott lakó törzsnek egységes uralom alatt nemzetté egyesítése ekkor lett valósággá a történelem folyamán először. Az egység intézményes megvalósítása jórészben Attila király (432-453) nevéhez fűződik, ezért őt tekintjük a Duna-medence földrajzi egységének első felismerőjének, az egységes dunai állameszme megfogalmazójának és gyakorlati kivitelezőjének.
Az európai hun felvonulás elsődleges célja a korábbi magyar szervezésű földrész politikai kereteinek visszaállítása lehetett. Atilla nem azért birtokolt még a rómaiak számára is elképzelhetetlen méretű területeket, mert meghódította, hanem mert őseitől öröklött történelmi joga, műveltségének forrása szerint tartozott együvé.
Atilla önmérséklete Róma kapujában olyan szellemi fölényt takar, amivel az óta sem tudott a nyugati történetírás megbirkózni. Jutalmul barbár fenevadként tartják számon és a kisgyerekeket riogatják vele. Ők nem tudják, neki Róma csak egy állomás volt az egységes magyar Európa megteremtésének útján. Azóta sem volt igazi európai politikus, aki hozzá mérhető lenne. Szakrális királyaink égben fogant végtelen hatalma, melyet népükért használtak, fényévnyi távolságokra volt a barbár nyugatiak Róma romjaiba kapaszkodó hatalomőrületétől. Ma már körvonalazódni látszik az is, hogy a Római Birodalmat úton-útfélen segítő hunok Atillával sokkal messzebbre néztek, mint ahogy azt ma tanítják: mindkét Római Birodalom adófizetője volt Atillának, mégpedig igen nagy tételben, ugyanakkor a hunok élelmezték őket. Ez úgy volt lehetséges, hogy az eurázsiai búzatermő öv mind a hunoké volt, hatalmas hajóparkjuk pedig e termény szállításával foglalkozott. Badiny Jós Ferenc ez utóbbi megállapításainak természetesen megsemmisítően romboló hatása van az eddig hangoztatott, nomád – értsd: primitív és barbár- életmóddal fémjelzett előtörténeti elképzelésekre. Hogyan is tudhatnának primitív barbárok kontinensnyi méretekben búzát termelni és szállítani? Pedig ezt tették.
Ami itt a legdöntőbb érvnek tekinthető a szkíták-hunok-avarok, Atilla, Baján és később Árpád mozgalma körül, az a felismerés, hogy a Kr. e. 1200 táján indult hun háborúk Kínától Rómáig a rabszolgatartó társadalmak szétzúzását célozták. A rabszolgatartók borzalmas irtást végeztek Európa magyari földműves őslakói között. Felszabadítottak szinte minden (rokon) népet Eurázsiában és egyúttal felszámolták a nagy ókori rabszolgatartó társadalmakat. Hogy miért tettek volna ilyet? Mert ők tudták, hogy egész Európa földművesei, az őslakók, a Kárpát-medenceiek, a kelták nyugaton és a szkíták-szarmaták keleten mind az ő népük és a reájuk telepedők nyomása alatt nyelvüket és nemzetüket készültek elveszíteni. A harcias nagyállattartók, a rettenthetetlen katonák jöttek felszabadítóként vissza földműves testvéreik hívására, és a nagy munkát el is végezték. (forrás)
Avarok (Kr.u. VI-VII. sz.)
Kora avarkor: a hunok után mintegy 100 évvel a Kárpát-medencébe érkező pusztai népet avar néven ismerjük. Eredetük éppen annyira ködbe vész, mint a hunoké. Legtávolabb Kína határáig követhetők, ahol az ú.n. zsüan-zsüanok vezető rétegét sejtik az avarok előfutárainak. Mások a pártusokat tekintik avaroknak, a pártus birodalmat a korai avar birodalomnak, és ezért a hunok utódainak is tartják őket, mert harcmodoruk a hunokéval azonos. Ugyancsak ezért tartották Árpád népét is hunnak. Annyi bizonyos, hogy az ókor folyamán a Káspi-mediterráneum sumér fajta népeinek őskohójából állandó volt az északnyugati és északkeleti kirajzása, különösen belső-Ázsia irányába, amelyből, a mongol őslakosság mellett, itt-ott azzal esetleg keveredve, egy jelentékeny etnikum formálódik ki, az ú.n. ‘őstörök’, vagy ‘turáni’, vagy ‘ural-altáji’ faj, amelynek alaprétegét ‘dáhok’, valamint ezeket követő ‘hún’, ‘avar’, ‘szabir’ kirajzások adták, és amelyek az ókori évezredek során, főleg a lovaglás és lótenyésztés kifejlődése óta, a Kr.e. 2. évezreddel kezdődően, a belső-ázsiai szteppéket fokozatosan feltöltő sajátos népfajjá szaporodtak. (Padányi)
Az avarok és a hunok egyaránt ‘sajátos népfajjá szaporodott’ népnek tekinthetők, akik tulajdonképpen a későbbi Irán területén képződtek, és első hatalmi megjelenésük a pártus birodalom formájában ismert. A Kárpát-medencét megszálló avarokat Padányi sem tartja igazi avarnak: „Ez a birodalom előbb az Aral–Bajkál vidéki avar birodalomra nehezedve az ‘avar’ néven ismert várkunokat mozdítja ki helyükről (akik a 6. szd. derekán Kelet-Európán átvonulva megszállják a Kárpát-medencét, Kr. u. 568, és ott a 9. szd. elejéig fennálló avar-birodalmat alapítják meg), azután a Volga– Don–Kaukázus vidékén Irnik által alapított onogur birodalmat vetik uralmuk alá egy fél évszázadra (570-620).” Kiszely szerint “helyesebb avarkori népességről, mintsem avarokról beszélni, hiszen sem az avarok eredete, sem pedig a helyi őslakossággal és más népekkel való keveredésük nem bizonyított”. Liptákra hivatkozva még kijelenti, hogy „az avar kor embertani képére a példa nélkül álló heterogenitás a jellemző”. Irnik és az általa alapított onogur (bolgár) ‘birodalom’ ismét visszautal a hunokra. A Kárpát- medencéből távozó hunok – ill. azok vezértörzsei az óbolgár királylisták alapján is követhetők. Attila neve egyébként nem szerepel az óbolgár királylistán. De akár ál-, akár igazi avarok, mindenesetre a Kr. u. VI. századában hamarosan hatalmuk alá kerítették a pontuszi sztyeppét, rajta a volt hunokat (a Fekete-tenger melléki kutrigurokat és utrigurokat), és azok ‘örököseiként’ telepszenek be a Kárpát-medencébe.
568-ban Baján avar seregeivel a Kárpát-medencén kívül kezdi meg körülölelő hadmozdulatait, szinte lemásolva Atilla korábbi hadiösvényeit, keresve azokat, akik egyre kevésbé maradtak meg az ősi műveltségben a növekvő idegenség miatt. Baján kagánnak és közvetlen utódainak birodalma Bécstől a Donig terjedt, a bolgárok is szerves részei voltak. Az avarkorban már kimutatható a tízes rendszerű társadalom-szerveződés. Baján korában az avar uralkodó osztály kétrétegű volt. Az egyikre jellemzők a késő római-bizánci ötvösség körébe tartozó és a krími és hazai ötvösműhelyben készült, szinte gyárilag sokszorosítható övveretek. a másik fejedelmi csoportra a nemes, egyéni munkával készült álcsatok jellemzők, ezek párhuzamai inkább Irán területe felé mutatnak.
Az avarkor népessége igen csak kevert volt, egyáltalán nem beszélhetünk homogén ‘fajról’, sem homogén nyelvről. Ugyanúgy ‘maroknyi’ elit uralmával állunk szemben. A Kárpát-medencében elsősorban a nyugati területeken találjuk meg a telepeiket. Hatalmuk először kiterjed a Keleteurópai sztyeppéken egészen a Volgáig. Később, a század végén újabb hatalmi tényező jelenik meg ugyanott: a kazárok. Ez újabb mozgást indít meg a sztyeppén.
Késő avarkor, "korai magyarok": 670 táján nagy változást tapasztalunk az avar régészeti anyagban: a temetkezési szokásoktól kezdve a fegyverzetig, a viseletig minden megújul. A változás teljes és tökéletes. 670 környékén a temetők tanúsága szerint megjelent a griffes-indás nép. Ők nem lehetnek azonosak a bolgárokkal, akik szintén ekkoriban jelentek meg, de egy emberöltőn belül a Balkánra távoztak. Ellenben jöhettek a szomszédból, a nyugat ukrajnai területről, ahonnan az első, de fegyvertelen szarmata betelepedés is megtörtént. S miként e jazig-szarmaták, a griffes–indások is magyar nyelven beszélhettek. Erős nemzetségi rendszerben éltek, és a tízes rendszert is követték, mint a székelyek. A nagyjából 670 után beáramló nép jelvénye a griff volt, meg az inda, erről nevezik őket a griffes-indások népének. A hazai leletekben megfigyelhető, hogy a griffes nemzetségjel lassan kihal, s minden övet növényi dísz, méghozzá előbb öntött, majd vésett díszít. Azaz a belső-ázsiai elem feloldódik a "volgaiakban", vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy a harcias állatábrázolás helyét ismét átveszi a békés növényi minőség, azaz a helyi őslakosság mellérendelő műveltsége.
Rövid bolgár és frank fennhatóság (Kr.u. VIII-IX. sz.)
Az onogur bolgár birodalmat Attila kisebbik fia, Irnik alapította a Kaukázus és a Krím félsziget közötti Meotiszban 453-ban. Unokája, Gorda lett a ‘király’ Meotiszban, aki fölvette a kereszténységet, és behódolt Bizáncnak. Gorda ‘hun’ birodalma 550-ben két részre szakadt. 508 körül a szabirok is megjelentek Európában, és a Volga torkolat vidéke és a Kaukázus között foglaltak maguknak legelőt. 557 és 558 között az uar-choniták tűntek fel a Kaukázustól északra, és átvonulva a pontuszi területeken, nyugatnak tartottak. Meghódították, és 568 körül megszüntették a Bolgár Birodalmat, elfoglalták annak területét és tulajdonképpen annak örökösi jogán avar néven betelepedtek a Kárpát-medencébe is. Közvetlen mögöttük érkeztek a nyugati türkök és azok kazár nevű törzse birtokba vette a Volga–Don és Kaukázus közötti területet, azaz meghódította az onogurokat és a szabirokat. Mindezek eredetét valamilyen mértékben a kínai érdekterületeken élő türk népekhez kötik.
607-ben az onogurok visszanyerték önállóságukat a kazárokkal szemben. 642-ben a kazárok újra megerősödtek, és az időközben függetlenné váló Bolgár Birodalmat támadták. 650-ben a bolgárok a kazár nyomásnak engedve szétszakadtak: egyik részük a Donyec vidékére, északra költözött, és ott létrehozta a szaltovo-majaki műveltséget, másik részük a Volga könyök felé vonult, és alkotott pásztor birodalmat. Ez utóbbiból 680-ban kivált egy rész, és az Aldunához vonult. A bolgárokat Attila fia, Irnik késői utóda, Kovrat szabadította fel a kazár uralom alól. Krónikáinkban valójában ő szerepel Attilaként. Birodalmát 665-ös halála után, 668-ban öt fia között felosztják. A két legidősebb fiú helyben maradt a népével együtt, s utódaik szerepet vállalnak a magyar honfoglalásban. A két Kovrát utód közül a Volga északi részén lévő bolgár birodalom vezére meghódolt a kazároknak és velük majd később, Árpád magyarjaival kapcsolatban még találkozunk. A másik Kovrát utód továbbra is Meotisz területén élt és ez a néprész is jelentheti krónikáink vezértörzsének az alapjait.
Eközben a Kárpát-medencében az avar uralkodó elit belviszályát kihasználva megjelennek a frankok. 795-ben az egyik tudun hívására Nagy Károly csapatai feldúlták a Dunántúlt, megkezdődött az avaroknak immár az erőszakos térítése is, és elvitték az avarok hatalmas mennyiségű aranykincsét. Ezek forrása maga a Kárpát-medence, Erdély és a Duna homokjának felbecsülhetetlen mennyiségű aranya. Az elszállított kincseket azután Nagy Károly az általa alapított kolostoroknak ‘adományozta’. Ezek között lehetett a későbbi Szent Korona is, merthogy az ötvösművessége, a képi mondandója ezzel a korral összhangban van, de azzal is, hogy Nagy Károly fején, esetleg vele együtt a sírjába kerüljön. Az elrabolt aranyat később a ‘kalandozó’ magyarok sorra visszahozták az országba.
Az avar birodalomnak valójában csak ezután, 803-ban lett vége. A kagán a Fischa folyónál megkeresztelkedett, és ezzel elismerte a frankok fönnhatóságát. Az avar elit visszaszorult a Dunántúlra, és ott alkotott frank vazallus államot. Lakossága azonban megmaradt, az addigi avar vezéri szálláshelyek immár Sclavinia néven jelennek meg Európa térképén.
A Kárpát-medence keleti felét – ugyancsak 803-ban – elfoglalták a bolgárok, a Felvidékre meg a frankok által meghódoltatott birodalom, a morva vetette a szemét. Ez az északi terület, a hajdani Kukutyin műveltség területe azonban mégsem került sem frank, sem bolgár, sem pedig morva uralom alá, továbbra is őrizte sajátságos helyzetét.
Az avarokat követően és még Árpádék előtt tehát egy rövid ideig tartó idegen fennhatóság létezett a Kárpát-medencében, a Dunántúlon a frankok, keleten a bolgár katonai elit révén, akik felosztották a Kárpát-medencét, és rátelepedtek az itt élőkre. Ez nem jelenti azt, hogy a helyi lakosság kicserélődött volna frank és bolgár népekre, hanem csupán új uraik alatt kényszerültek tovább élni néhány évtízedig, Árpádék megérkeztéig.
Árpád magyarjai (IX-X. század)
Árpád magyarjaival kapcsolatban majdnem csupa török és mongol példa hozható fel magyarázatul, pedig embertanukban semmi mongol nincs. Árpád magyarjainak temetkezési szokásai török jellegűek, műveltségiik pedig sajátos iszlám színezetű műveltség. A palmettás mintákkal díszített fegyverzetnek, öveknek, női ékességeknek, lószerszámoknak párhuzamai is perzsa, bolgár területekre vezetnek. Kérdésként merül fel: hol találjuk ezek szerint a finnugor nyelvet beszélő magyar nép hagyatékát ? A feleletet a korán elhunyt kutató, Szőke Béla adta meg, felfedezvén, hogy azok a X-XI. századi temetők, amelyeket régebben mind szlávnak tartottak, zömmel a magyar köznép temetői. A temetkezéskor a halotton hagyott ékszerek, díszek a Volga-Káma terület felé vezetnek minket. Ami ezt az elméletet a legmesszebbmenően alátámasztja (de egyúttal új kérdéseket is felvet), az az embertannak: főként Lipták Pál professzornak az a megállapítása, hogy ezek a magyar köznépi temetők az embertan szemszögéből nézve a nagy avar kori griffes-indás temetők folytatásának látszanak. Ugyanaz a nép temetkezik tehát beléjük, amelyik 670 táján áramlott be a Kárpát-medencébe!"
Ügyek 810–815 között szabír kagánként ellenőrzése alá vonta a Dnyeper parti magyar nevű városokat és a folyami hajózást. Fia, Álmos (819–893) Kijevet erős várrá tette, ahol nagy kardkovács műhely működött. Az ő fia Árpád (840–907), akivel együtt a magyar honfoglalást előkészítette. Árpád 860-tól szövetségesként több hadjáratban vesz részt, amely során megismeri a Kárpát-medencét. Álmos hatalmi köre 884-ben Kijevben Olegot teszi meg ispánnak, aki később a szövetséges kijevi russz dinasztia alapítója lett. Mivel az igen erős besenyők 870-ben átlépték a Volgát, a legkeletibb bolgár törzs, a Nyék elhagyta a kazár szövetséget, és Álmos fennhatósága alá költözött. 888-ban, a Kijevben járt ‘avar’ vezetők megegyeznek az egységes Kárpát-medencei hatalom ujjászervezéséről, és a területnek a helyben lakók és a beköltözők közötti felosztásáról. Ugyanebben az évben a másik két bolgár törzs is átköltözik a besenyők elől a Dnyeper nyugati oldalára. A szabírok délebben lévő része viszont a besenyőktől félve a Kaukázusba költözik. Amikor 890-ben a szabír és az onogur bolgár katonai vezetők vérszerződéssel egyesítik erejüket, létrejött a magyarnak nevezett egység, azaz a magyar vezető elit és az egységes magyar nép. Gondot okoz azonban az, hogy itt valóban törzsekről és törzsek vezéreiről van-e szó, hiszen a törzsnevek megegyeznek a hadi szerepek, a hadseregben elfoglalt pozíciók türk neveivel, amelyeket később törzsneveknek hittek, míg egyes vezéri beosztási elnevezéseket személyneveknek néztek. Mindazonáltal a a honfoglaló magyar nép zömét a Dnyepertől a Kárpátokig letelepedett lakosság adta, amelynek a nyelve ugyanaz volt, mint a Kárpát-medence észak-keleti felén lakóké. A kapitányok azonban ekkor még nem ezen a nyelven beszélnek, amelyet viszont mégiscsak róluk neveztek el magyarnak. Azaz a magyarnak nevezett kultúra nem azonos névadójával. A honfoglalás előestéjén a magyar katonaság háromszor is szövetségesként harcol Pannóniában. Utoljára 895-ben. Ugyanebben az évben Simeon bolgár cár elleni bizánci szövetségben biztosítani tudják az Alduna felől a honfoglalást. Ez ebben az évben végbe is megy. 1500–1800 km-es út vezet Álmos katonanépe utolsó szálláshelyétől a Kárpát-medence belsejébe, és ennek a megtétele a föltételezések szerinti több százezres tömegnek négy hónapig tartott. A Kárpát-medencében a falvakban ünnepélyesen fogadják a beköltözőket, a székelyek katonailag is segítettek. A honfoglaló katonák a ritkábban lakott területekre települnek, ahol a lakosságot a keresztény frank és a morva irtó hadjáratok elgyérítették. A külső népesség tömeges betelepedése és a gyérebben lakott, nem sztyeppei területek elfoglalása azonban ezt követően legalább egy évtizedig tartott.
A világtörténelem eddigi legnagyobb hadi vállalkozása, a magyar honfoglalás sikerre vezetett, majd pedig száz éven belül létrejön itt Európa legkorszerűbben felépített állama. A választott fővezér családja a vérszerződés alapján a nép örökös vezére, majd apostoli királya lesz. A Könyves Kálmán idejéből már ismert Szentkorona-eszme szerint azonban az országnak az uralkodó nem birtokosa, hanem a Szent Korona jelképes lénye egyesíti magában a területén élő uralkodó és nem uralkodó embereket. Így ember nem birtokol embert. Ugyanakkor minden alattvaló, és az uralkodó maga is, a Szent Korona tagja. II. Endre idején született meg az Aranybulla, a király és a nemesi társadalom szerződése. A háromrészes terület a honfoglalást követően hatalmi szerkezetét tekintve egységessé vált, és azonnal Európa kulturális húzóereje lett.
Kézai krónikája Salamon idejéig ‘királyi’ koronát említ, majd Gézától kezdve beszél ‘ország koronáról’. A Szent Korona Tana I. Kálmán idején már megjelent, s az a lényege, hogy a Magyar Királyságban a legfőbb hűbérúr egy szakrális tárgy, akinek alattvalója mindenki, még a király is. Mellérendelő szemléletet tükröz ez a felfogás, ami másutt az egész történelem során ismeretlen.
***
A magyar nép és műveltség tehát nem egynemű, szinte az őskortól kezdve már kettős kultúra jellemzi, azaz mai népünk nem egygyökerű, mert az eredeti népi, és a későbbi hatalmi ágak összegződésével alakult azzá, ami a Kr.u. első évezred második felében. Az előbbi, népi összetevő a Kárpát-medencéhez, utóbbi, a hatalmi pedig szinte egész Eurázsiához köt minket - a szabírok, sumérok, szkíták, hunok, avarok, onogurok, Árpád-magyarjai, stb. "néptörzsekhez". Így kapcsolódik össze a magyar őstörténeti kutatások keleti, Belső-Ázsiai, Közel-Keleti, stb. ága a Kárpát-medencei népi folytonosság tényével. A hatalmi ágak, a Kárpát-medencétől északra és keletre lévő nagy kiterjedésű eurázsiai, nagy távolságokat megtenni képes sztyeppei katonai lovas népek (hunok, szittyák, stb.) isteni tudásúnak tartják a Kárpát-medencei magas szintű rézgyártó, fémfeldolgozó műveltséget (kovácsokat), ezért, illetve a rokonságuk miatt a helyi népességet megkímélik, velük kereskednek. A magyar tehát találmányozó képességével megteremti, a szittya pedig használja a kardot, ékszert, műtárgyat, stb..
A hatalmi és népi ág összefonódása a (sokadik) "honfoglalást" követően még jobban megszilárdul, létrejön a Magyar Királyság. A honfoglalás során Árpád katonanépe elsősorban a legeltető területekre telepedett be, a hegy- és dombvidéket csak ellenőrzése alá vette. Így a Medence domb- és hegyvidékén élőkkel egyetemben ők alkották a magyar nyelvű és műveltségű népességet, amikor a három egyen-rangú népalkotó rész egyesült az Álmos, majd Árpád vezérelte magyar államszervezésben: – 6/10 arányban az addig a Kárpátok karéján belül őslakók, – 1/10 arányban a hódító vezérek, katonák és háza népük, és – 3/10 arányban a Kárpátokon túlról beköltöztetett, a bentiekkel azonos műveltségű és nyelvű "kukutyini" nép. E három aránya kifejezetten kedvező volt a gyors egybeforráshoz. A Kárpát-medencei magyar többségű őslakosság mellérendelő szemléletének erejét kiválóan tükrözi, hogy az Árpád-ház által szervezett állam - a királyság államforma ellenére - továbbra is mellérendelő szellemiségben épül, ami a Szent Korona-tan képében rögzül - miközben a Magyar Királyságon kívül mindenütt alárendelő, birtoklásra épülő uradalmak jönnek létre.
A jégkorszak végétől kezdve a
Kárpát-medence folyamatosan lüktető, kisugárzó-befogadó
(kilélegző-belélegző) szakaszokat él át, elkezd élni, dobogni, mint egy
szív (a Föld szíve?).
Mindez
azt jeleni, hogy amennyiben a magyar őstörténetet szeretnénk feltárni,
akkor el kell fogadnunk a több ágú őstörténetet, és minden összetevő, a népi és a többször rárakódott egyéb ágak történetén kell külön-külön
végigmennünk, melyek gyökerei szinte egész Eurázsiához kötnek minket. A népi összetevő, a magyarság legrégebbi Kárpát-medencei
gyökere - még ha nem is számoljuk ide a Rudapitecust, valamint a
Vértesszőlösi leleteket, - legalább százezer évre visszanyúlik a Bükki
Subalyuki műveltség kezdetéig. Ez már kellően elegendő idő, kellően régi
gyökér a rendkívül gazdag, összetett magyar nyelv és népi hagyomány
kifejlődéséhez...
A helyben kialakult ősnépre több hullámban rárakódott felülrétegződések pedig leginkább két másik őshaza területéről érkező beáramlásokkal történnek, elsősorban a Közel-Keletről, illetve a Pontuszi-Kaszpi sztyeppéről.
Őshazakérdés tekintetében eredetünket diktatórikus kijelentéssel tehát egyoldalúsítani nem lehet, mert több ágból font őstörténetünkben vannak Kárpát-medencei őseink, és vannak akik a Kárpát-medencébe keletről jöttek. Legrégibb őseink azok a Kárpát-medencei Bükkiek, akikre rátelepedtek a keleti gravettiek 30 ezer éve. Ezekkel ötvöződött az őshonos nép, és sok ezer éven át megint kialakította az új ötvözetű kárpát-medencei őshonos népet. Erre rakódott rá az újkőkorban a Közel-Keletről érkező földművelő gabonatermelők népe (Kőrös, majd később Vinca kultúra), ismét összeötvöződve a helyiekkel és békés úton továbbfejlődve. A bronzkorban és a vaskorban keletről érkező nagy szabású népvándorlási hullámmal a sztyeppei szkíta népek rétegzik felül a Kárpát-medencei őslakosságot és műveltségét. Ez a fejlődési folyamat - az évezredek során - újra és újra ismétlődik. Vagyis minden "új honfoglaló" őshonos lakosságot talál a Kárpát-medencében. Az "újraötvöződés" folyamata ismétlődik, és ennek elősegítője, létrehozója pedig az a valóság, hogy az őslakók nyelvével azonos, vagy közeli rokon az új honfoglalók nyelve, mely bizonyosságot az i. e. 5500-ig, a Kőrös-Tordos kultúrkör emberéig, a megtalált nyelvemlék segítségével tudunk valószínűsíteni. A kárpát-medencei őshonos és az elmondottak szerint újraötvőződött utolsó népesség az, amelyre Álmos-Árpád népe telepedett rá. Kétségtelen, hogy a magyarság legmélyebb gyökere itt, a Kárpát-medencében van, melyhez éppen a sok ezer éves őshonosságunk alapján van jogunk. Ez az őshonosság azonban elválaszthatatlan Közel-Kelet és a sztyepp életterétől, melyek szintén őshazaként csatlakoznak a Kárpát-medencéhez, mivel számos kulturális kölcsönhatás és áramlás zajlik e három terület között, illetve a Kárpát-medence lakossága több hullámban is Anatóliai, Kaukázusi, Mezopotámiai, Fekete-tenger környéki és sztyeppei emberekkel egészül ki. Ezek a felülrétegződések, tehát a beérkező népek létszáma azonban sosem akkora mértékű, hogy teljesen felülírják és eltüntessék a helyi őslakosságot, amelyik minden beérkező népet képes magába olvasztani, műveltségét - legyen az nyelv, földművelés, fémmegmunkálás, stb. - eredményesen elsajátítani, saját műveltségét kiegészíteni általa.
Ugyanakkor nem csak összefonódás zajlik a Kárpát-medencében, hanem időnként kiáramlás, kisugárzás is innen. Ilyen történhetett a jégkorszak végén, az átmeneti kőkorban is, amikor az innen távozó gravetti műveltség elkezdi benépesíteni és átadni itt elsajátított tudását és nyelvét Észak-, Észak-Kelet Európának, így jön létre a szvidéri műveltség a Kárpátoktól északra, amiből meg a későbbi finnugor népek merítenek (innen a nyelvrokonság). Szintén a Kárpát-medencéből indul útjára a földművelés és a vele együtt járó letelepedett, civilizált életmód az újkőkorban a vonaldíszes kerámia műveltség kisugárzásával, mely Nyugat-Európától Kelet-Európáig kiterjed. Ugyancsak a Kárpát-medence a forrása a bronzkori szkíta-kelta műveltségi kisugárzásnak, melynek következtében ismét egy egységes kultúrkörré válik Európa abban az időben.
A befogadások és a kisugárzások miatt a Kárpát-medence történelmi léptékben olyan mint egy szív, mely szinte ütemesen dobog; időnként beszív magába (embert, műveltségi javakat), később kibocsájt, kiáraszt magából (tudást és embert), ezzel a pulzálással éltetve és fejlesztve folyamatosan Eurázsia műveltségét már a nagyon korai időktől kezdve.
És itt rá lehet akár kanyarodni a jelenkor eseményeire is, hiszen tulajdonképpen ez a pulzálás ma is zajlik: az EU csatlakozásunk óta több százezer magyar kivándorol innen, ugyanakkor a keletről-, délkeletről nyugatra tartó népvándorlás továbbra is zajlik, mely érint minket is, most éppen kínai, orosz, arab, zsidó, stb. ázsiai népek képében. Bár nem ismerjük minden földrajzi helyszín teljes történetét, és nyílván máshol is hasonló folyamatok zajlanak történelmi léptékben, de a fent ismertetett pulzálás igazi különlegessége a Kárpát-medencének, ez ilyen mértékben és rendszerességgel talán nincs meg máshol, pláne úgy, hogy a legrégebbi gyökerek is itt vannak. A Kárpát-medencei emberi műveltség olyan, mint valami több százezer éves ősi növény, amire rengeteg dolog rakódott élete során; bogarak, gombák vannak a levelein, más növények kúsztak a szárára, stb.., és így alkot egy különleges egyedi elegyet, de még mindig él, semmi nem tudta eddig eltiporni, mindent túlélt. Tehát úgy néz ki, hogy a jelenkori nagy kivándorlási hullám és bevándorlási folyamat pontosan illeszkedik ebbe a ciklikus folyamatba, így talán nem kell különösebben aggódnunk azon, hogy az itteni ősnép túléli-e a kivándorlást, illetve remélhetőleg most is magába fogja olvasztani a beérkezőket, mint eddig mindig is tette (ha nincsenek túl jelentős számban. Nyílván több millió afrikai vagy ázsiai bevándorló már komoly lakosságcserét okozna).
***
A jobb érthetőség érdekében az alábbi hálós folyamatábra vázlatosan mutatja a magyarság etnogenezisét, kettős őshazai eredetét főbb vonalakban:
A helyben kialakult ősnépre több hullámban rárakódott felülrétegződések pedig leginkább két másik őshaza területéről érkező beáramlásokkal történnek, elsősorban a Közel-Keletről, illetve a Pontuszi-Kaszpi sztyeppéről.
Őshazakérdés tekintetében eredetünket diktatórikus kijelentéssel tehát egyoldalúsítani nem lehet, mert több ágból font őstörténetünkben vannak Kárpát-medencei őseink, és vannak akik a Kárpát-medencébe keletről jöttek. Legrégibb őseink azok a Kárpát-medencei Bükkiek, akikre rátelepedtek a keleti gravettiek 30 ezer éve. Ezekkel ötvöződött az őshonos nép, és sok ezer éven át megint kialakította az új ötvözetű kárpát-medencei őshonos népet. Erre rakódott rá az újkőkorban a Közel-Keletről érkező földművelő gabonatermelők népe (Kőrös, majd később Vinca kultúra), ismét összeötvöződve a helyiekkel és békés úton továbbfejlődve. A bronzkorban és a vaskorban keletről érkező nagy szabású népvándorlási hullámmal a sztyeppei szkíta népek rétegzik felül a Kárpát-medencei őslakosságot és műveltségét. Ez a fejlődési folyamat - az évezredek során - újra és újra ismétlődik. Vagyis minden "új honfoglaló" őshonos lakosságot talál a Kárpát-medencében. Az "újraötvöződés" folyamata ismétlődik, és ennek elősegítője, létrehozója pedig az a valóság, hogy az őslakók nyelvével azonos, vagy közeli rokon az új honfoglalók nyelve, mely bizonyosságot az i. e. 5500-ig, a Kőrös-Tordos kultúrkör emberéig, a megtalált nyelvemlék segítségével tudunk valószínűsíteni. A kárpát-medencei őshonos és az elmondottak szerint újraötvőződött utolsó népesség az, amelyre Álmos-Árpád népe telepedett rá. Kétségtelen, hogy a magyarság legmélyebb gyökere itt, a Kárpát-medencében van, melyhez éppen a sok ezer éves őshonosságunk alapján van jogunk. Ez az őshonosság azonban elválaszthatatlan Közel-Kelet és a sztyepp életterétől, melyek szintén őshazaként csatlakoznak a Kárpát-medencéhez, mivel számos kulturális kölcsönhatás és áramlás zajlik e három terület között, illetve a Kárpát-medence lakossága több hullámban is Anatóliai, Kaukázusi, Mezopotámiai, Fekete-tenger környéki és sztyeppei emberekkel egészül ki. Ezek a felülrétegződések, tehát a beérkező népek létszáma azonban sosem akkora mértékű, hogy teljesen felülírják és eltüntessék a helyi őslakosságot, amelyik minden beérkező népet képes magába olvasztani, műveltségét - legyen az nyelv, földművelés, fémmegmunkálás, stb. - eredményesen elsajátítani, saját műveltségét kiegészíteni általa.
Ugyanakkor nem csak összefonódás zajlik a Kárpát-medencében, hanem időnként kiáramlás, kisugárzás is innen. Ilyen történhetett a jégkorszak végén, az átmeneti kőkorban is, amikor az innen távozó gravetti műveltség elkezdi benépesíteni és átadni itt elsajátított tudását és nyelvét Észak-, Észak-Kelet Európának, így jön létre a szvidéri műveltség a Kárpátoktól északra, amiből meg a későbbi finnugor népek merítenek (innen a nyelvrokonság). Szintén a Kárpát-medencéből indul útjára a földművelés és a vele együtt járó letelepedett, civilizált életmód az újkőkorban a vonaldíszes kerámia műveltség kisugárzásával, mely Nyugat-Európától Kelet-Európáig kiterjed. Ugyancsak a Kárpát-medence a forrása a bronzkori szkíta-kelta műveltségi kisugárzásnak, melynek következtében ismét egy egységes kultúrkörré válik Európa abban az időben.
A befogadások és a kisugárzások miatt a Kárpát-medence történelmi léptékben olyan mint egy szív, mely szinte ütemesen dobog; időnként beszív magába (embert, műveltségi javakat), később kibocsájt, kiáraszt magából (tudást és embert), ezzel a pulzálással éltetve és fejlesztve folyamatosan Eurázsia műveltségét már a nagyon korai időktől kezdve.
És itt rá lehet akár kanyarodni a jelenkor eseményeire is, hiszen tulajdonképpen ez a pulzálás ma is zajlik: az EU csatlakozásunk óta több százezer magyar kivándorol innen, ugyanakkor a keletről-, délkeletről nyugatra tartó népvándorlás továbbra is zajlik, mely érint minket is, most éppen kínai, orosz, arab, zsidó, stb. ázsiai népek képében. Bár nem ismerjük minden földrajzi helyszín teljes történetét, és nyílván máshol is hasonló folyamatok zajlanak történelmi léptékben, de a fent ismertetett pulzálás igazi különlegessége a Kárpát-medencének, ez ilyen mértékben és rendszerességgel talán nincs meg máshol, pláne úgy, hogy a legrégebbi gyökerek is itt vannak. A Kárpát-medencei emberi műveltség olyan, mint valami több százezer éves ősi növény, amire rengeteg dolog rakódott élete során; bogarak, gombák vannak a levelein, más növények kúsztak a szárára, stb.., és így alkot egy különleges egyedi elegyet, de még mindig él, semmi nem tudta eddig eltiporni, mindent túlélt. Tehát úgy néz ki, hogy a jelenkori nagy kivándorlási hullám és bevándorlási folyamat pontosan illeszkedik ebbe a ciklikus folyamatba, így talán nem kell különösebben aggódnunk azon, hogy az itteni ősnép túléli-e a kivándorlást, illetve remélhetőleg most is magába fogja olvasztani a beérkezőket, mint eddig mindig is tette (ha nincsenek túl jelentős számban. Nyílván több millió afrikai vagy ázsiai bevándorló már komoly lakosságcserét okozna).
***
A jobb érthetőség érdekében az alábbi hálós folyamatábra vázlatosan mutatja a magyarság etnogenezisét, kettős őshazai eredetét főbb vonalakban:
(az olvashatóság miatt a fenti ábra több képből áll, de itt van egyben is a folyamatábra)
Érdemes megfigyelni a Dunántúl történetét, mennyire külön "mozog" a Dunától keletre lévő területektől; az őskori Érd, Tata, a pilisi barlangi gravetti, majd a dunántúli vadászkultúrák, aztán a kőkori dunántúli vonaldíszes és lengyeli műveltség, a későbbi balatonkörnyéki műveltségek, aztán a római Pannónia tartomány, stb. mintha teljesen különálló kultúrkörhöz tartoznának. Ugyanakkor vannak időszakok, amikor a Dunántúl mégis becsatlakozik a Kárpát-medence egyéb műveltségeibe, egybeforr velük: ilyen egységesítő időszakok pl. a őskori gravetti, a rézkori péceli, vagy a kelta-szkíta összeolvadás. Úgy látszik a Duna folyamnak nagy szerepe van abban, hogy a Dunántúl sokszor és sok ideig különállóan fejlődik, hiszen nem tudunk hídakról ezekben az időkben, így csak minimális lehetett az átjárás a széles és nagy víztömegű folyamon. A keresztirányú gátolás mellett a Dunának a folyásirányban is hatalmas szerepe van, hiszen a folyó mentén "könnyen" elérhető Nyugat-Európa, illetve Kelet-Európa is a Fekete-tenger környékén. A Duna összekovácsoló, műveltség-terjesztő szerepe meg is látszik Európa ókori kultúrkörének nagy ívú áttekintésekor, ahogy azt fent láthattuk. Nem véletlenül adta Bakos Attila könyvének azt a címet, hogy a "Duna Evangéliuma". A Duna völgye a mi kultúránk bölcsője, éltetője és terjesztője.
***
Áttekintve ~100.000 év régészeti anyagát, eddig szigorúan a régészeti, genetikai és geofizikai adatokra hagyatkozva állapítottuk meg az időrendet és a műveltségek vélhető egymásra épülését - viszont nem lettek figyelembe véve azok a leletek, melyek egyelőre nem illeszkednek a fenti ütemezésbe: mint például a 20-30 ezer éves, vagy akár még régebbi Kárpát-medencei piramishegyek, piramisok, kőkörök, pallagok építő kultúrái. Ezen megalitoképítők behelyezése az időrendbe már másokra vár, valahol a "neandervölgyi" ember földi pályafutásának vége-felé, a "feloldódásának" időpontja előtt, a fejlettségének csúcspontja környékére lenne célszerű tenni ez utóbbiak építését... Vagy pedig a modern ember megjelenését és/vagy feltételezett szellemi képességeit kellene újravizsgálni és jócskán hátrébb tolni az időben, magas szellemi szintet feltételezve már nagyon korai időkben is. Ezek a megalitépítő "neandervölgyi" vagy "modern" mesterek valószínűleg nem haltak ki teljesen, hanem szétszéledtek a bolygón, mindenhol átadva a tudásukat (lásd még az előző fejezetekben itt és itt). Nem beszéltünk ebben a fejezetben az Egyiptomi vonalról sem, mint ahogy az Amerikai földrésszel, az ottani ragozó nyelvű, íjfeszítő rokonnépekkel való kapcsolatról sem, mert mind az egyiptomi, mind az amerikai ősi civilizációkkal, vagy tudásközpontokkal való kapcsolat sajnos egyelőre nincs sem a régészet sem a genetika látóterében. Ezek a nyelvi, kultúrális és egyéb kapcsolatok és összefüggések attól még érzékelhetők, más fejezetekben foglalkozunk velük.
Ezzel végére értünk a materialista tudományok, a régészet és a genetika eredményeinek bemutatásának, amely során tulajdonképpen csak az érem egyik oldalát ismerhettük meg, egy nagyjábóli képet a magyarság vélhető gyökereiről. Azonban ez semmiképpen nem lehet teljeskörű, tekintve, hogy ezek az adatok csupán lenyomatok, KÉPzetek, és szinte semmit nem árulnak el őseink szellemiségéről, a KÉPzelőkről. Olyan, mintha találnánk egy elhagyatott tortát, amiről a mai tudomány ugyan sok adatot ki tudna nyerni; pl. meg tudná állapítani hány gramm cukorból, hány gramm vajból, mennyi gyümölcs tartalommal, stb. készült, de nekünk, kik a tudomány adatolásait vizsgáljuk, fogalmuk sem lenne a torta ízéről, sem a készítője lelki világáról. Hasonlatos ez a régészek munkájához, akik a fennmaradt leletek, cserépdarabok, fémszerszámok, építménymaradványok, sírok, ruhafoszlányok alapján feltételezéseket és feltételezéseket gyártanak (nyílván a saját tudásuk, képességük alapján és nem kerülhető el természetesen a szűrők, a saját világnézetük óhatatlan beleszövődése sem a mondanivalójukból), de a leletek, a lenyomatok mögötti szellemiség tulajdonképpen rejtve marad a csupán materialista szemlélőnek. A szellemiség feltérképezésére régészet kevésbé alkalmas tehát, más területek segítségét is igénybe kell vennünk, ha meg akarjuk érteni a magyarság (és az emberiség) civilizációjának kialakulását, lényegét.
A továbbiakban a nyelvészet területére merészkedünk, ami már mutat valamit mindabból a szellemiségből, ami eddig a tárgyi tudományokból kimaradt. Annál is inkább, mert az eddig megismert régészeti és genetikai adatok alapján a magyarság jól láthatóvá vált többágú fizikai eredete ellenére mégis csak volt valami, ami egységbe tudta kovácsolni ezt a népet: ez pedig nem lehet más, mint a magyar nyelv. Nyelvünk finnugor eredete már csak amiatt is lehetetlennek tűnik, mivel ennyi beérkező népet, több ezer évig tartó ókori bevándorlást csak olyan nyelv tud magába olvasztani, mely erős, szerves helyi gyökerekkel rendelkezik, mely hosszú idejű helybéli fejlődést tudhat maga mögött. Hiszen vajon magyar lenne e terület nyelve ennyi bevándorlás után, ha nem helybéli eredetű lenne? Vajon magyar lenne-e a Kárpát-medence mértékadó - rendkívül gazdag szókincsű, és nyelvi képzőjű - nyelve, ha ez a gyéren lakott Urál mellől érkezett volna 895-ben a - helyi őslakosságnál bizonyítottan kisebb lélekszámú - honfoglalók által? Vajon hihető-e, hogy a Kárpát-medence több ezer éves magasműveltséget, földművelést, fémipart, írást, kereskedelmet stb. felvonultató, sűrűn lakott földterületének nyelvezete egyszeri kislétszámú honfoglalással felülírható és eltűntethető?
Ezekre a kérdésekre próbálunk meg válaszolni a következő nyelvészeti munkákkal, azaz az írásbeliség kialakulásával, a magyar nyelv képességeivel, gazdagságával, és metafizikai mélységeivel foglalkozunk a következő fejezetekben.
Áttekintve ~100.000 év régészeti anyagát, eddig szigorúan a régészeti, genetikai és geofizikai adatokra hagyatkozva állapítottuk meg az időrendet és a műveltségek vélhető egymásra épülését - viszont nem lettek figyelembe véve azok a leletek, melyek egyelőre nem illeszkednek a fenti ütemezésbe: mint például a 20-30 ezer éves, vagy akár még régebbi Kárpát-medencei piramishegyek, piramisok, kőkörök, pallagok építő kultúrái. Ezen megalitoképítők behelyezése az időrendbe már másokra vár, valahol a "neandervölgyi" ember földi pályafutásának vége-felé, a "feloldódásának" időpontja előtt, a fejlettségének csúcspontja környékére lenne célszerű tenni ez utóbbiak építését... Vagy pedig a modern ember megjelenését és/vagy feltételezett szellemi képességeit kellene újravizsgálni és jócskán hátrébb tolni az időben, magas szellemi szintet feltételezve már nagyon korai időkben is. Ezek a megalitépítő "neandervölgyi" vagy "modern" mesterek valószínűleg nem haltak ki teljesen, hanem szétszéledtek a bolygón, mindenhol átadva a tudásukat (lásd még az előző fejezetekben itt és itt). Nem beszéltünk ebben a fejezetben az Egyiptomi vonalról sem, mint ahogy az Amerikai földrésszel, az ottani ragozó nyelvű, íjfeszítő rokonnépekkel való kapcsolatról sem, mert mind az egyiptomi, mind az amerikai ősi civilizációkkal, vagy tudásközpontokkal való kapcsolat sajnos egyelőre nincs sem a régészet sem a genetika látóterében. Ezek a nyelvi, kultúrális és egyéb kapcsolatok és összefüggések attól még érzékelhetők, más fejezetekben foglalkozunk velük.
Ezzel végére értünk a materialista tudományok, a régészet és a genetika eredményeinek bemutatásának, amely során tulajdonképpen csak az érem egyik oldalát ismerhettük meg, egy nagyjábóli képet a magyarság vélhető gyökereiről. Azonban ez semmiképpen nem lehet teljeskörű, tekintve, hogy ezek az adatok csupán lenyomatok, KÉPzetek, és szinte semmit nem árulnak el őseink szellemiségéről, a KÉPzelőkről. Olyan, mintha találnánk egy elhagyatott tortát, amiről a mai tudomány ugyan sok adatot ki tudna nyerni; pl. meg tudná állapítani hány gramm cukorból, hány gramm vajból, mennyi gyümölcs tartalommal, stb. készült, de nekünk, kik a tudomány adatolásait vizsgáljuk, fogalmuk sem lenne a torta ízéről, sem a készítője lelki világáról. Hasonlatos ez a régészek munkájához, akik a fennmaradt leletek, cserépdarabok, fémszerszámok, építménymaradványok, sírok, ruhafoszlányok alapján feltételezéseket és feltételezéseket gyártanak (nyílván a saját tudásuk, képességük alapján és nem kerülhető el természetesen a szűrők, a saját világnézetük óhatatlan beleszövődése sem a mondanivalójukból), de a leletek, a lenyomatok mögötti szellemiség tulajdonképpen rejtve marad a csupán materialista szemlélőnek. A szellemiség feltérképezésére régészet kevésbé alkalmas tehát, más területek segítségét is igénybe kell vennünk, ha meg akarjuk érteni a magyarság (és az emberiség) civilizációjának kialakulását, lényegét.
A továbbiakban a nyelvészet területére merészkedünk, ami már mutat valamit mindabból a szellemiségből, ami eddig a tárgyi tudományokból kimaradt. Annál is inkább, mert az eddig megismert régészeti és genetikai adatok alapján a magyarság jól láthatóvá vált többágú fizikai eredete ellenére mégis csak volt valami, ami egységbe tudta kovácsolni ezt a népet: ez pedig nem lehet más, mint a magyar nyelv. Nyelvünk finnugor eredete már csak amiatt is lehetetlennek tűnik, mivel ennyi beérkező népet, több ezer évig tartó ókori bevándorlást csak olyan nyelv tud magába olvasztani, mely erős, szerves helyi gyökerekkel rendelkezik, mely hosszú idejű helybéli fejlődést tudhat maga mögött. Hiszen vajon magyar lenne e terület nyelve ennyi bevándorlás után, ha nem helybéli eredetű lenne? Vajon magyar lenne-e a Kárpát-medence mértékadó - rendkívül gazdag szókincsű, és nyelvi képzőjű - nyelve, ha ez a gyéren lakott Urál mellől érkezett volna 895-ben a - helyi őslakosságnál bizonyítottan kisebb lélekszámú - honfoglalók által? Vajon hihető-e, hogy a Kárpát-medence több ezer éves magasműveltséget, földművelést, fémipart, írást, kereskedelmet stb. felvonultató, sűrűn lakott földterületének nyelvezete egyszeri kislétszámú honfoglalással felülírható és eltűntethető?
Ezekre a kérdésekre próbálunk meg válaszolni a következő nyelvészeti munkákkal, azaz az írásbeliség kialakulásával, a magyar nyelv képességeivel, gazdagságával, és metafizikai mélységeivel foglalkozunk a következő fejezetekben.
